HTML

ZIZILEND

ZIZILEND 2.0 mert szentéletűsködni tudni kell Tel Aviv-ban is

Friss topikok

Címkék

2014 nyár 

2016.08.22. 17:47 Zizilend

Nyáron a Lánchídon a járdán biciklizni pedagógia. Kötéltáncos mutatvány a gyalogosokat kerülgetve áthajtani Budáról Pestre. A Lánchíd gyalogosai általában turisták. A biciklista megköszöni nekik, hogy a csengetésre reagálva utat engednek neki. Azt mondja: Köszi! Talán mosolyog is egyet. A turisták visszamosolyognak és lehet, hogy megtanulják ezt a mulatságos és egyben hasznos szót magyarul.

Ezt házi feladatként négy éve írtam a V. Kulcsár Ildi magazin-újságírói tanfolyamán. A hétvégén a Könyvhéten összepusziltam Vékulcs mesteremet, aztán hagytam őt az aláírásáért kígyózó sorának. Majd futottam a Fun Run-on és imádtam az Élet Menetés önkéntesekkel találkozni és szerettem a pillanatot amikor három ciceszes srác haladt el az orrom előtt és élveztem az ebédet a felújított Kőlevesben, ahol Imola a tulaj megmutatta a hatalmas vasdobozt, amelyben a megrendeléseket regisztrálták Kőváriék, a kóser hentesék, a hajdani bérlők. Imola mutatott szakadozó Babilóniai Talmudot és Bava Kamát amit a felújításkor talált és építtetett a tárulásukra egy külön polcot, amelyről minden kedves vendég bármikor leveheti, tanulmányozásra. Büszke voltam a Pardesre, a jeruzsálemi iskolámra, hogy be tudtam azonosítani a könyveket, javasoltam is Imolkának, hogy hívjon jesiva bóchereket, hadd tanuljanak belőlük.

Ezután bicikliztem át a Lánchídon. A hömpölygő Dunát vizsgáló emberek között lavíroztam át a járdán és az Alagútból kiérve csengettem egyet egy párocska háta mögött. Átengedtek, mondtam: Köszi! És bocs bocs bocs. - Valahogy ez jött. A hapsi utánam kiabált: Talán leszállnál a bicikliről, zsidó! Ez az én járdám, mert én legalább magyar vagyok. Hátrafordultam, mondtam: Én is magyar vagyok, és én most sajnállak téged! Ekkor a nő azt mondta: Te zsidó cigány vagy, nem magyar. Mondtam: Javítanék, de igen magyar, csak nem ostoba magyar. Aztán tovább bicikliztem. Remegett kezem s lábam és már a következő pillanatban nem értettem magam, hogy miért nem álltam le nekik elmagyarázni a zsidó cigány magyar ember előfordulásának meglehetős ritkaságát és bántam, hogy indirekte ostobának neveztem a nőt, hiszen nem ismertem, lehet, hogy pénztáros, orvos, vagy focista.

Régen volt egy konstans szövegem: Na, akkor most verekszünk? De ez rég volt, kevésszer kellett elővennem és különben is, kijöttem a gyakorlatból. Pedig hat hitközség van az arcomon, lehetnék felkészültebb, de nem kellett mostanáig. Aztán tegnapelőtt egy biciklista srác szólt be a barátnőm kocsijába kettőnknek, hogy: Cigány! Nem reagáltunk. A barátnőm mondta, hogy ez a srácnak olyan volt, mintha azt mondta volna hüje.

Nem tudok ezekre a beszólásokra faszául reagálni. Gyakorolnom kell.

Szólj hozzá!

NEM VIRUL MÁR A ROHADT TÖK

2015.02.05. 15:39 Zizilend

– Hogy vagy?

– Hogy lennék? Virulok, mint a rohadt tök. – Így jó sokszor kezdtük beszélgetéseinket Ottóval.

Yehuda barátommal megbeszéltük, hogy ma meglátogatjuk Ottót a kórházban, aztán Yehudának hajnalban befutott egy meló, meg is írta 6.53-kor, hogy menjünk inkább holnap. 6.55-kor pedig Adától, aki az aktív fészbukozó 83 éves nagynénim és Ottó felesége, kaptam üzenetet, hogy Ottó az éjjel elaludt. Nincs már velünk. Vagy ötvenszer elolvastam, pedig értettem elsőre is. Már december óta rettegtem attól, hogy kapok egy ilyet egyszer. Ada héberül írt, pedig mi szlovákul beszélünk. Úgyhogy lefordítottam google fordítóval is, de csak ugyanaz maradt az értelme.

Sokat találkoztunk az elmúlt hetekben a kórházban és a rehabilitációs intézetben, amely intézmények között ingázott Ottó, amióta ramaty állapotba került. Mindig volt nála látogató, de néha egyedül találtam az ágyán és olyankor igen jókat beszéltünk. Arról is, hogy felkészült-e a halálra. Cserbenhagyta a teste. A piszok rák, ami miatt fél tüdővel élt már hat éve, elképesztően legyengítette a hajdan erős és hatalmas Ottót. Nehéz volt érteni őt és az utóbbi két hétben egyáltalán nem tudott már beszélni, suttogott. Nem akart még meghalni, de tudta, hogy eljött az ideje.

Ottóval régebben csak pár órákra találkoztunk, amikor ő Magyarországon járt, vagy éppen én Izraelben. Pl. 12 évesen elvitt az askeloni tengerpartra. Emlékfoszlányaim vannak a fürdőruhámról, és az irtó menő unokatesókról. Ugye két és fél éve jöttem Izraelbe és azóta biztosított mindig arról, hogy a tiszteletbeli unokája vagyok, mivel már nincsenek nagyszüleim és mert itt vagyok egyébként szál egyedül. És tényleg rendületlenül fel- és meghívott mindig. Nem is csak engem, hanem barátaimat is. A barátságaimat egytől-egyig megerősítették az ilyen látogatások Ottónál. Írtunk, növekedtünk, ő mesélt és harapni lehetett a szeretetet a levegőben. Többeket már nem tudok elvinni hozzá és ez a nyomasztás már velünk marad.

Tom, Otto egyik unokája, az unokatesóm, akinek nagynénikéje vagyok, iskolás csoportokat kísér Auschwitz-ba. Ilyenkor túlélők is mennek a csoporttal. Tavalyelőtt még Ottó ment Tommal. Mielőtt múlt héten, amikor a nemzetközi holokauszt emléknapra utazott Tom, Ottó a kórházban átadta neki a történetét. Hogy a táborok bemutatását, illetve a holokauszt történeti túrát Ottó rettenetes és egyben csodálatos túlélése köré építse fel. Kezdve onnan, hogy a bár micvója napján deportálták, a felszabadulásán és a kirabolt Gyöngyösre való visszatérésén át odáig, hogy Adával az olasz táborba tartó vonaton megismerkedett és már együtt hajóztak Izrael felé, ahol csatlakoztak az ország építéséhez. Erről Ottó nyugdíjas kora óta rendszeresen beszélt katonáknak a Yad Vashemben, Jeruzsálemben. Minden hónapban egyszer. Ezekre az előadásokra, amíg Jeruzsálemben laktam, mindig elmentem. Egyre többet értettem belőlük ahogy fejlődött a héberem. A végén sorba álltak a katonák Ottót megölelni. Aztán ebédeltünk a Yad Vashem napfényes ebédlőjében és Ottó bemutatott minden fejesnek, akik szintén mind megölelték őt és ha már, akkor engem is.  Könyvet is írt a gyerekkoráról, film is készült, a legutóbbi még gyártás alatt, mert Yehudának sok a melója, de magyarul beszél benne Ottó és Ada is ráállt, hogy szerepeljen benne. Szóval igen, elkezdtünk egy filmet forgatni és amióta ennyire ramatyul volt Ottó, bárhányszor együtt látogattuk őt Yehudával, mindig bizonytalanul bizakodóan beszélgettünk a folytatásról.

Január elején, amikor mindennap meglátogattam őt a kórházban Rehovotban, egy rémesen esős napon egy órát vártam a buszra a vízszintes jégesőben. Egyedül találtam Ottót a kórteremben, leültem mellé, levettem a cipőmet és a zoknimat és miután meglátta a fehérre fagyott lábujjaimat, azt mondta: – Dobd fel az ölembe a lábad anyukám! Három percig masszírozta a fagyos ujjaimat kb., és azok felengedtek, mit felengedtek, kellemesen felmelegedtek. – De hát Ottó, az én lábam, ha megfagy, órákat szenvedek. És akkor Ottó elmondta, hogy – Kérlekalássan anyukám, én tanultam kézzel gyógyítást. De már nem tud energiát adni, mert már neki sincs. – Na, akkor mivel magyarázod, hogy ilyen rövid idő alatt rendbe raktál?

Az utolsó látogatásomkor vittem Ottónak egy mosolybefőttet. Egy kisüvegbe gyömöszöltem gumírozott pingpong labda méretű mosolygós fejeket és ráírtam, Mosolybefőtt 2015. – Te csináltad? – kérdezte, örült neki, a többi látogatónak megmutatta, elsuttogta nekik, hogy tőlem kapta.

A temetésen az unokatesóim, akiknek nagynénikéjük vagyok, egymás után húzták elő a zsebeikből megmutatni nekem a gumírozott pingpong labda méretű mosolygós fejeket. Megöleltük egymást és tudtuk, hogy áldottak vagyunk. Ahogyan Ottó emléke is az.

 

AZ EMLÉKEINKBEN VIRUL TOVÁBB A ROHADT TÖK.

 

Tu BiSvát-kor ment el, ami a Fák újéve, a recycling napja. A héber neve שדמון יצחק בן שלמה ומרגלית volt. 

Szólj hozzá!

AZT MONDANI, HOGY BICIKLIZNI SZEXI, A KÖZEL-KELETI BÉKEFOLYAMAT RÉSZE

2014.11.15. 11:46 Zizilend

ez az írás megjelent a Szombat.org-on

– Megyek Jaffo-ba a TED-re. Egész napos lesz, képzeld!

– Mi van? Mi az a TED?

– Ja, hogy te még ’90-ben is megkérdezted, hogy a C.C. Catch fiú-e vagy lány? Na, az Internetbe pöntyögd be, hogy tedpontkom, válassz ki egy szimpatikus címet és nézd meg a videót. 18 perces előadások vannak a TED-en. Bármiről! Van alkalmazás meg van magyar TED is, a TED Danubia. Mondjuk, sejtelmem sincs, hány gigabyte. De szuper érdekes. Tudományos és áltudományos is. Barátom, a fene se gondolta volna, hogy nem tudod, mi a TED. 1985-ben kezdték és 2006 óta online. Oké, én is csak pár éve tudok róla.

TEDxJaffa2014 by Arthur Fuhrer DSC_4752

Yossi Sassi az Orphaned Land nevű izraeli metál banda gitárosa (Fotók: TEDxJaffa2014 Arthur Fuhrer)

Ezt mobiltelefonálom a buszon, Tel-Aviv déli részén, amikor már beértünk Jaffo dzsungel részébe. A „Perez központ a békéért” nevű civil szervezet épületében rendezték meg ezt a TED X konferenciát. Az X arra utal, hogy függetlenül szervezett eseményről van szó. Úgy észleltem a programból, hogy izraeli módra szépen elhúznak 11 közepesen unalmas előadást egy egész napos műsornak, aztán amikor meglátom, hogy mi az a Perez központ a békéért, elillannak az előítéleteim, hopp. Jaffo-nak vannak szép, csúnya és kellemes meg félelmetes részei, de általában minden irtó lepattant és mocskos. Na és a Perez központ egy fasza modern épület egy olyan bejárattal, hogy ha kaja lenne, húsz ujjamat nyalnám meg utána. Szóval a bejárat egy lépcső, ami az épület előtti hótiszta térre vezet, ahol derék kis sámlik, alacsony faasztalok és napernyők szanaszét és az egy sor derékig érő árvalányhaj alatti rézsű után a tenger. Békés egy hely a dzsungel közepén a mohamedán-zsidó barátság jegyében. És ez csak a bejárat.

Az épület belülről is klassz, és valóban Shimon Perez alapította. Itt is van, az első TED az övé. Mármint van riporter, meg ülnek s nem állnak a nagy TED felirat előtt, de Shimi P egy komplett előadást kiráz a kisujjából nagyjából a semmiről, olyan bölcs gondolatokkal fűszerezve azt a semmit, hogy egy évig elleszek velük. Persze a riporter kérdez olyat tőle, hogy mi az egészségének a titka és akkor Simi P elmondja, hogy egy kis pohár citromlé reggel, meg az időre étkezés, de amikor nem a riporter kérdéseire válaszol, hanem rázza a kisujjából, akkor olyanokat mond, hogy az élete jó részét az államapparátusban töltötte és rájött arra, hogy nem az apparátusnak kell őt szolgálnia, nem ő kell, hogy ossza az embereket, hanem az a jó, ha ő a szolga és kiszolgálja az apparátust és rajta keresztül az embereket. Ha nagy akarsz lenni, szolgálj nagy dolgokat! Meg hogy a nap végén végiggondolja az aznap eszébe jutott ötleteket, hogy másnap megvalósíthassa az összeset.

Simon Peresz

Shimon Perez (Fotó: Arthur Fuhrer)

 

Minden egyes szaván elgondolkozom. Pl., hogy a fiatal vezetők ne essenek áldozatul az egójuknak. És akkor a riporter azt is kérdezi tőle, hogy hogyan tartja karban az agyát. Használom – mondja Peres és megint lekeveri a csávót. Még jó darabig osztja a tanácsait, a legjobb az, hogy Vedd magad komolyan! Nem azt mondom, hogy légy szerzetes, táncolj, igyál, de dolgozz keményen, hallgass meg másokat, légy kíváncsi és ne vegyél ki szabadságot. Mert nem az a lényeg, hogy mire emlékeznek majd belőled, hanem hogy mit csinálsz. Az emlékezés el lesz felejtve. És a nanotechnológiában van a jövő.

Shimon Perez el és jön Orly Katz, az első előadó csaj, egy jóívű, ámde hollywoodi prezentációval a gyerekek bátorításáról a sztárság felé, mert mindenki sztár. Az előadása végén azt mondja, biztos soha senki nem vág ketté egy almát keresztbe, mindenki csak gerezdeket vág, de ő mindig karikákat szabdal a gyerekeknek, mert akkor lesz egy csillag a karikák közepén és milyen szép is ezzel emlékeztetni magunkat arra, hogy sztárok vagyunk. Szép, ja.

Aztán következik Alla Barhoum, az Ein Rafa-i arab biciklista srác, aki belesül az első mondatába, de a közönség addig tapsol, amíg újrakezdi. Láttam pár lámpalázas meg belesülős TED előadót, általában ciki volt, mert a közönség megijedt, de ez a srác cukivá válik a közönség bátorítására és ez pazar. Végülis Izraelben vagyunk, mi más lenne? Elmondja, hogy nem tud jól angolul és még sose szerepelt közönség előtt. Az övé szerintem a nap legizgalmasabb témája, tehát mindenki feszülten figyel.

Alla alapított egy Wasila (arabul kapcsolatok) nevű szabadidő központot, ahonnan izraeli és palesztin gyerekekkel kerékpározik olyan ösvényeken, amiket a gyerekekkel együtt épít. Az arab világban a nők nem bicikliznek. Egy rendes arab faluban jóképű kövér emberek élnek és nem biciklisták. De ő ezt eltökélten megváltoztatja. A sport összehoz és biciklizni szexi. Mivel decens a srác, gyanakszom, hogy ő ezt egyedül hogyan tolja le a falu torkán, meg hát egy mohamedán-zsidó barátkozási folyamatot segítő szervezetet felépíteni és működtetni nem egy decens srác kis melója. Az elmúlt hónapokban a falu mögötti felesleges szemétdomb helyére egy olyan placcot alakított a gyerekekkel, hogy lehet rajta biciklivel akrobatikázni meg egyéb galádságokat művelni a közel-keleti béke jegyében. Aztán a szünetben beszélek vele és meghív, menjek velük biciklizni arra az útra, amit együtt építettek, kösz, mondom, persze-persze, de csak ha más csajok is lesznek, és a feleségéhez fordulok, aki nem biciklista, de állítólag bármelyik pillanatban kész arra, hogy ezen változtasson. Alla nevet és azt mondja, a csajok vonzzák a csajokat. Hm. Ja, tényleg több van ebben az emberben, mint a decens srác.

A következő előadó az őssejt terápiás tulajdonságainak felfedezésén dolgozó Tamir Ben Hur professzor a Héber Egyetemről. Az agy megfiatalítása a célja, mondja viccességből, aztán komolyan pedig, hogy azon dolgozik, hogy az agy megtanulja magát segíteni a neuro-degeneratív betegségek, pl. a szklerózis multiplex kivédésében. Jó előadás, az életben nem hallgattam volna meg a neten.

A szünetben az egyik szponzorral beszélgetek. A Virtuozo nevű tréning cég barterben szponzor, felkészíti a TED előadókat az előadásaikra és ezért kap egy logót a szórólapon meg a posztereken. Abigail Tenembaum, a Virtuozo egyik alapítója egyébként neurológiai, pszichológiai, módszertani, színházi és üzleti technikák mentén rázza gatyába az nagykutyákat, akik azért fordulnak a cégükhöz, hogy megtanuljanak tömegekhez beszélni. S lőn, miután a TED az egymilliárdadik online előadását 2012-ben tartotta (és innen lehet némi fogalmunk, hogy mennyi TED előadás van és mennyit tudunk egyáltalán elérni, szóval, ha rákattintunk mondjuk a legújabbakra vagy a legérdekesebbekre, vagy beírunk egy keresőszót, akkor se nézzük meg mind a tizenöt előadást, amik között görgethetünk, csak mondjuk kettőt, ha sok időnk van.) Na és a temérdek TED közül csak a nagyon megszűrt pár ezer elérhető és a TED X-ek közül meg tényleg csak néhány. Na és a TED X Jaffo, meg a többi izraeli TED már pár ilyet nyújtott. Az egyik pl. Ran Gavrieli előadása arról, hogy miért hagyta abba a pornó filmek nézését.

Dekel Bor a következő előadó és hú, nagyon jó zenét játszik. Bachot elektronikus verzióban.

Dr. Maya Shmailov a grúz matematikai biológusnő Nikolaj Rasevszkyről beszél, aki megváltoztatta az életét. A saját bevallása szerint szerelmes a több mint 40 éve elhunyt oroszba, aki a teoretikus kvantitatív biológia megalkotója volt. Rém érdekes, de a szerelem szó kimondása után elveszítem a fonalat.

Rory Allweis festőnő a következő előadó, 52-ben az Államokból alijázott Jeruzsálembe, sok tanítványa van, néhányuk a közönség sorai közt. Azzal indít, hogy a tanításban a lelkesítés a leglényegesebb. Egy olyan beszédet tol le ez a törékeny nénike, hogy azt mondom, a név kötelez, Rory tényleg mindent tud arról, amit mond. A 18 perce végén én olyan lelkes vagyok, hogy kész festőnek érzem magam. Ennek az előadásnak a TED főoldalára kell kerülnie.

Basher Iraqi arabul kezdi, verset szaval, aztán tömény politikát tol, a lényeg, hogy a Darna nevű szervezetnek a vezetője ő, palesztin fiatalok inspirálásával, tanulásra ösztönzésével foglalkozik az arab kisebbségen belül, egyébként knesszet tag. Ugye Izrael palesztin arab állampolgárai kisebbség az országban és nagyjából olyanok ők a Szentföldön, mint a cigányok Magyarországon. Kirekesztés, szegénység, ignorálás a kormány részéről, lógás a suliból, továbbtanulásnak a halovány reménye nélkül tengés, túlélés, identitás problémák, bűnözés, élet másodrangú állampolgárként. Szélmalomharcnak tűnő s egyben mégis reménykeltő ez az előadás, gondolkozz globálisan, cselekedj lokálisan.

TEDxJaffa2014 by Arthur Fuhrer DSC_4215

Alla Barhoum (Fotó: Arthur Fuhrer)

Yossi Sassi az Orphaned Land nevű izraeli metál banda gitáros csávója kétnyakú gitárral akusztikus buzukit meg más hangszereket szólaltat meg, iraki, Észak-afrikai és görög származására hivatkozva, e népek dallamainak motívumaival. Andalító ez így délután, de odáig vagyok, megbűvölt a zenéje, metálos leszek, úgy éljek.

Na és Nuvi Carmel – akinek az előadására be se terveztem menni, mert kutyatréninggel foglalkozik, amit pont letojok –, elvarázsol. Ez a tinédzserkorból épp kinőtt csaj, a kutyatréningjével megvilágítja az emberi kapcsolataimat és olyan jövőképet tár elém, hogy le kellene jegyzetelnem az összes szavát, ami itt a sötét nézőtéren egy zenés csendes pihenő után kilátástalan, de hátha beleszövődik az álmomba. Tehát, Nuvinak van egy kutyatréner tréningelő cége. Őrület. A pozitív megerősítés módszerével dolgozik, amit akkor értek meg, amikor a következőt mondja. Beülsz egy taxiba és azt mondod a sofőrnek, hogy te nem Tel Aviv-ba akarsz menni, se Jeruzsálembe, de Haifára sem. Akkor a sofőr honnan tudja, hova akarsz menni? Nu? Sehonnan. Tehát megmondod neki a címet, oszt kész. Szóval a kutyának se azt mondjuk, hogy mit ne csináljon, hanem azt, hogy mit csináljon. Ezen a ponton ciccent egyet és bejön a kutyája, és a lábai elé heverészik. Ott is marad, amíg dumál, tök csendben és erre Nuvi láthatóan büszke. Szóval a kutya, mivel nem beszél általában emberi nyelven, akkor tud a legjobban tanulni, ha megmutatja neki a gazdája, hogy hogyan kell viselkedni. És csak extrém durva esetekben emeli fel a hangját, értelemszerűen. És ezt a módszert az ember alkalmazhatja a szomszédaival, vagy bárkivel. Rendetlen a vőlegényed? Apró, de pozitív dolgokkal kezdj! Ne mondd neki, hogy ne légy már rendetlen, hanem mutasd meg, hogyan mosogatsz, nem dobálod szét a ruhád amikor leveszed, hanem egyből a szennyestartóba teszed és olyan lesz a családi pecótok, hogy a légy elcsúszik a konyhakövön. Ezt persze Nuvi egy barátnője példájával magyarázza el, aki a kutya tréning alapján ezt végigjátszotta a hapsijával és ma boldog házaspárként élnek, míg meg nem halnak a tiszta udvar rendes házukban. Mondjuk az izraeli kutyák közül, már amennyit ismerek, elég sok a teljesen neveletlen és ugyanúgy, mint az emberek, azt csinálnak, amit akarnak és bármennyire kajlák, mindenki tolerálja őket.

Imbar Amir forgatókönyvíró és még ezer másik dologgal foglalkozó csaj a 14 évesen férjhez ment líbiai nagyanyója és a saját szinglisége közt von párhuzamot. Elég érzékeny téma ez mostanság, de Imbar vicces, fekete a humora, pillankányit cinikus, de üdítő a nap végére egy stand up.

Jó volt megnézni élőben egy TED-et, és a WC-ben azt olvasni, hogy „Most, hogy egyedül vagy, mondjuk neked, hogy nemcsak azért vagy itt, hogy az előadásokat megnézd, hanem azért is, hogy ismerkedj a többi nézővel és az előadókkal.”

A British Council szponzorálta az eseményt, együtt a Birax-szal, ami egy Brit-Izraeli tudományos csereprogram társaság, a Peres Center for Peace adja mindig a helyet a TED X Jaffa-nak és a The Studio grafikusai a honlap készítők. A Virtuozo-t, az előadók felkészítőit meg már említettem.

Szólj hozzá!

IN MEMORIAM ALT-NEU SHUL

2014.06.21. 11:33 Zizilend

Régi-új zsinagóga, Prága, tegnap este, péntek esti szertartás előtt. Biztonságis csávó és én.

- Tudom, hogy nem úgy vagyok öltözve, de az istentiszteletre jöttem.

- Honnan jöttél?

- Budapestről.

- Ott is laksz?

- Hát, valójában Tel Aviv-ban lakom.

- Meg kell néznem az útleveledet.

- Parancsolj.

- Át kell vizsgálnom a táskádat.

- Parancsolj.

- Jársz zsinagógába?

- Igen.

- Melyikbe?

- A nemzetközibe.

- Tudod, mi a mostani heti szakasz?

- Tudom.

- Mi az?

- Korach.

- Miről szól?

- Figyelj, szerintem ne hüjeskedjünk, hanem inkább engedj be az istentiszteletre.

- Nem engedhetlek be, hacsak meg nem mondod, miről szól a heti szakasz.

- A ciceszben egy szál tachelet kontra egész talesz tachelet mered. Más szavakkal a Korach -lázadás. Vagy ha akarod, rólad szól a hetiszakasz öcsisajt. Sábát sálom.

- Oké. Gut sábesz.

Szólj hozzá!

VÉGE A SZENTÉLETŰSKÖDÉSNEK

2013.06.03. 10:58 Zizilend

Van egy magyar boldogság, amit Ruttkai Évában látok a Butaságom történetéből, vagy abban az elkerített részben a Dunában ahol népek strandoltak.

Írok egy levelet a Jerusalem Postnak arról, hogy én szégyellem magam az izraeli média helyében amiért Magyarországról csak az antiszemitizmussal kapcsolatban írnak. Aztán ahogy javítgatom a levelet már vagy három hete, rájövök, hogy lehet, hogy igazuk van. Csak benne élni nem annyira félelmetes. Bár hallottam már olyat is, hogy egy ismerős gyerekének azt mondta az ovodista társa, hogy - Nem barátkozhatok veled, mert te zsidó vagy! Ez annak a folyománya amit a Gyöngyösi Márton mondott novemberben az ország házában, ami meg valami nagyon hasonlónak volt  a folyománya sokkal előbbről. - Nem tizenegymillió már Magyarország lakossága! - mondja Levi, amikor elolvassa a levelemet, már majdnem ötszázezren elköltöztek! Már a többedik kollégám írt, hogy elpályázik a vállalattól, nem várja meg hogy leépítsék. Hallani és olvasni Magyarországról itt a szent földön, tragédia. Bár, Izrael is félelmetes ország annak, aki nem lakik benne. Folyton szállnak a rakéták, mindenki Moszad ügynök, szirénakor 15 mp alatt kell a bunkerba érni.

Az izraeliek nem csinálnak olyan jó filmet, mint a Keleti Márton, szerintem, de ha lenne Dunájuk, nem hagynák megzöldülni és kajakkal járnának munkába. A parton ácsolnák a kajakokat és senki nem értene semmihez, de a kajakok színesek lennének és stoppolni is lehetne. Segítenék egymást az átkelésben, kölcsönözni puszira lehetne és nem használnának láncfűrész motort árral szemben, nehogy energiát pazaroljanak, a nyugdíjasoknak is elég izmuk lenne bármennyi lapátoláshoz.

Két hete szól a búcsúzkodásról az életem. Volt egy utolsó iskolai kirándulás a Galilban, amin a szombat fogadásakor a rabbinő skótdudált, egy másik osztálytársam hegedűn kísérte, többen gitároztak és doboltak, közben jógamatracokon nyújtottak mások és ehhez hasonló és teljesen más paradicsomi életképek zajlottak három napig. Két hétig beszéltek arról a tanárok, hogy a hosszas búcsúzkodás micve (gy.k.: jócselekedet) és ezzel egy új kaput nyitottak előttem, mert mindig azt hittem, hogy csak egy zsidó szokás ez. Aztán eljöttek a tényleg utolsó napok. Szerdán napkeltekor a Tajeleten (a rendkívüli jeruzsálemi kilátással rendelkező sétányon) Vatikin reggeli ima volt. Ez már több volt mint amcsi, a spiritualitás konkrét tetőfoka. Szóval úgy gyűltünk össze imádkozni, mint az idősek, akik napkeltekor imádkoztak anno és közben voltak akik lehunyt szemmel törökülésben meditálták végig a napfelkeltét. Aztán a tényleg utolsó napon beszédet mondtam és mindenkinek elakadt a lélegzete. A kapáló kollégákkal a Természettudományi múzeum kertjében répatortás könnyes búcsút vettünk. Azóta minden napra jut egy buli, egy spirituális szeánsz vagy egy vacsi. Kezdem érteni, hogy nem mindenkit fizet a Szochnut azok közül, akik azt mondják, hogy maradjak itt.

Jó vegyes lesz hazamenni, ennyi szentéletűsködés után.

Szeretem a magyar boldogságot. Tegnapelőtt a balatoni vitorlások a Parlament előtt vonultak fel, a Fellini a Rómain állandóan tele van nyugodni vágyókkal, a szigeti pudingpályán nem sokaknak makkan meg a sarka, a Kálvin tér a világ legszebb kereszteződése, talán csak a Déli pályaudvari 61-es megálló ér fel vele, az apukám a lamedvavnyikok egyike, Mamika a legjobb csaj a világon, a barátaim a szerelmeim.

1 komment

CSÚCSTÁMADÁS

2013.05.23. 06:45 Zizilend

Természetesen fehérbe öltöztem, mert ha valami nagy dolgot készülök véghezvinni, ezt teszem. Azóta alapvetés ez nálam, amióta Erőss Zsolt mondta, hogy a csúcstámadáshoz mindig alaposan megmosakodnak fent a hegyen és fehérbe öltöznek. Zsolt első könyvének szerkesztésekor pont abban a kiadóban dolgoztam, ahol készült a könyv és vele együtt egy album meg egy naptár is. Szerkesztettünk, árultunk, megismerkedtünk Zsolttal. Ez tizenvalahány éve volt. Azóta követem Zsolt útját és büszke vagyok rá. És arra is, hogy ismerhetem. Egy nagyon fasza srác ő a végtelen türelmével és életszeretetével. Passzívan tudtam csak most, hogy megint mászik. A Fészen posztolták a híreket, én meg nem értem rá beleolvasni, de többször gondoltam rá a napokban, mert én is csúcstámadni készültem.

A vasárnapot reform mikve (gy.k.: rituális fürdő) kereséssel töltöttem. - Tegyél valamit a fejedre és senki nem kérdezi majd, hogy férjnél vagy-e. De hát az csalás… - hümmögtem és még felhívtam pár mikvét, mondtam, hogy szeretnék menni, csak úgy. Volt, akinek bevallottam, hogy lejnolni fogok hétfőn (a Tórából fogok olvasni), de azonnal rám csapták mindannyian a telefont. Hiába, az ortodox rabbinátus rendelkezik a mikvék felett, pedig csomó reform zsinagóga van ebben a zizi demokráciában. És hát Tel Aviv-ig mégse mehetek el, csak úgy hopp, a tengerben alámerítkezni, ami a legközelebbi tisztulási megoldás lett volna, hát választottam egy félmegoldást, elmentem úszni.

Tóraolvasás előtt nem kell mikvébe menni, mivel a törvények szerint Tórát csak férfiak olvasnak, és férfiaknak nem kell mikvébe járniuk. Csak a férjezett vagy esküvőre készülő nőknek és addig meg minden menstruáló lány tiszta, mivel nem szexel. Hümm. Na de ha már egy ilyen liberál iskolába járok és van lehetőség, és végül is két szemeszteren keresztül tanultam lejnolni, gondoltam kipróbálom. Ez egy akkora nagy dolog, hogy megpróbáltam előtte mindent a legjobban összerakni. A haifai uncsitesóm férje pont kántor, rendességből felénekelte és MP3-ban elküldte az aktuális részt, és én meghallgattam kb. nyolcmilliószor, végül csodával határos módon megtanultam a Tóra szakasz rész dallamát, és főleg, a szavak megfelelő kiejtését.

Az imakönyv ki van pontozva (gy.k.: szerepelnek benne a magánhangzók) és a trop-ok, a dallam jelei is, de a Tórában nem, ott üresen állnak a mássalhangzók. Szóval addig hallgattam és addig olvastam, hogy amikor felvettem a saját hangomat és elküldtem Mónuskának, akinek a gyönyörű hangjától minden szív megremeg, és Mónus azt mondta, hogy rendben leszek, sőt a tanárom is rámbólintott, akkor elkezdtem készen állni a lejnolásra, és úgy éreztem magam, mint egy bár micvóra készülő fiú (férfivé avatás 13 éves korban, ami első Tóraolvasással jár).

Tehát felöltöztem fehérbe, felgumiztam a hosszúszoknyámat és bebicóztam az iskolába. Az imádkozásnál felfigyeltem rá, hogy lazán követem az imák sorrendjét, tényleg lehet, hogy elhagyhatom az Artscroll angol fordításos szidúrját (imakönyv) és vehetek egy olyan türkiz kötésest a Mea Searim-ban, amire kicsit vágyom. És aztán eljött a Tóraolvasás ideje. Rav Landes, az iskola igazgatója hívott fel a Tórához, Hillel, a srác, aki szerintem a legszebben előimádkozik minden iskolatársam közül állt fel góbénak, hogy javítsa az esetleges hibáimat. Kibontották a Tórát, a kezembe adták a jádot (kézfejvégű sormutató pálcát) és nekikezdtem. Valami csoda történt. Énekeltem, hogy vedd a levitákat Izrael fiai közül és tisztítsd meg őket, hintsd reájuk a tisztítás vizét és az egész testüket beretválják meg és mossák meg ruháikat, hogy tiszták legyenek ésatöbbi ésatöbbi. Hallottam a gyönyörű remegő hangomat héberül. Nem rontottam egy hé-t és chet-et sem (a chet az a hang vagy betű a héberben, amit a fürdőszobában szoktak alkoholtól mámoros férfiak köpés előtt köszörülni a torkukból, és rém nehezemre esik kiejteni, ezért nem is szoktam, de a Tóra olvasásánál mindent helyesen kell ejteni).

Lassú volt az idő és nem szaladtam bele. Egyszerre volt az idő és én. Hillelnek nem kellett javítania. Amikor végeztem, halk pssss-ök követtek a helyemre menetemben. A reggelinél sokan gratuláltak. Aztán szaladtam ulpánra (héber tanfolyamra) és csöppet késtem, de valamit lehetett rajtam látni, mert rögtön kérdezték, hogy hát te meg? Én meg mondtam, hogy mi, és mind a négy öreg amcsi osztálytársam és Avi, az irtó hercig amcsi tanár szintén pssss-öltek párat és csillogott közben a szemük. Valami egészen túlvilági szeretettel telt meg az én már nem is annyira konzerv szívem és ez az érzés úgy két napig megmaradt.

Olyan a Tórából olvasni, mint amilyen a heroin lehet. Ahogy Irvine mondaná, vegyél egy orgazmust és szorozd meg ezerrel.

Aztán ma nézem a híreket, de csak azért, mert a magyar zsidó kérdés másik oldaláról tartottam előadást az iskolában, és látom, hogy Zsolt nem jelentkezett a csúcstámadás óta. Azt képzelem, hogy a fehér ruhájában megy lefelé a társával, elromlott mondjuk a rádiójuk és találtak vizet.

 

 

Szólj hozzá!

ROS HÓDES SZIVÁN

2013.05.11. 23:09 Zizilend

Hajnal 6:39. Szonja hív: Akkora a tömeg, hogy máshol kell találkoznunk! - A fenébe, nem csörgött semelyik órám - nyekergem, egyben konstatálom, hogy a rádió valószínűleg már 5:50 óta üvölt. 6:45-kor zuhanyozva és rém frissen tekerek már a Falhoz. Most kéne találkozni a női szakasszal szembeni biztonsági kapunál. Így ünnepeljük mi az új hónapot, ezt a női ünnepet. És így támogatjuk a tfilinben és táleszben imádkozó nők kis csoportját, a Women of the Wall-t. Ma állítólag viszonylagos nyugi lesz, nem tartóztatnak le senkit, itt lesznek a Knesszet képviselői és még pár nagykutya. Fütyörészve száguldok a május reggeli napsütésben, ami pont olyan, mint otthon nyár közepén déli tizenkettőkor. A Cion-kapuhoz fel kell cipelni a bicót a lépcsőkön, ettől csöppet magamhoz térek, és szöget üt a fejembe, mivel ébresztett Szonja? Hogy tömeg van? Tegnap azt beszéltük, hogy negyven haredi (gy.k: amolyan ultra-ortodox) nő fog ellentüntetni.

Lakatolok a Dung-kapunál és már innen látom és hallom az őrületet. A kapukig torlódik a tömeg. Vajon mennyien férnek el a Fal előtti téren? Philip műsorvezető szerint biztos három millióan. Az Élet Menetén ötezren voltak itt és az is jókora embermassza volt. Fúrom át magam a masszán, imádkozó nőkön, vagy inkább lányokon, és most jobban megnézem, a fenébe, bakfisokon! keresztülgázolni egy térd fölöttig érő nyári ruhában, nem egyszerű dolog. Épp nem köpnek le. Tolakodom köztük és sehol nem látom a Fal nőit. Egy zsákból nyalókát osztogatnak a kiscsajoknak. Aszta de undesz, tuti azt se tudják, miért vannak itt. Épp venném elő a telefont, amikor a női szakasz bejáratánál Andrea fúródik szembe velem és azt mondja, a zászlóknál vannak a nők, fogjam meg a vállát, átfurakodunk oda.

Andrea az az osztálytársnőm, aki kipában jár hétköznap és tfilinben imádkozik, szép színes tálesze van és nagyon sok médiamegjelenést gyűjtött össze amióta három éve itt él Jeruzsálemben és csatlakozott a Fal nőihez. Andrea úgy szokta becsempészni a tfilinjét, hogy a karjára felteszi már otthon és valami hosszú ujjút vesz rá, a fejre valót pedig a zsebében hozza át a biztonsági ellenőrzésen. A nőknek nincs előírva a tfilin és a tálesz, pláne annak a két áldásnak az elmondása, amit a két dobozra kell mondani és elmondásuk közöttük nem szabad beszélni. Kacifántos dolog ez, mivel ha valaki így nőtt fel, és ráadásul hangos feminista, akkor annak magyarázhatom, hogy a Rási lányai nem is biztos, hogy hordtak táleszt, meg hogy raktak tfilint, csak az, hogy nagy libsi volt a papájuk. Mindegy, nem szeretek belebonyolódni Andreával abba, hogy hogy bírja ki beszéd nélkül, otthontól idáig.

Na szóval Andrea vállán a kezem, a női rész bejáratától a női kézmosóig kell eljutnunk. Ez kb. 7 méter. Ahogy a csajok meglátják Andrea fején a tfilint, úgy nyílik szét előtte a tömeg. Borzadt tekintetek között töri át a tömeget ez az amcsi amazon, persze az undorodást és pssssolást (gy.k.: fújolást) én kapom, de pont letojom, vagyis inkább valamiféle büszkeséget érzek. A nyalóka osztogató Andreának is ad egyet. Aszta, de jófej.

- Azt a kislányt az előbb megdobták kővel... - mutat egy szomorú lánykára és kipás anyukájára Szonja amikor végre találkozunk, és rögtön nyugtat, hogy nem fájt a lánykának, nem is vérzik, de azért próbáljuk védeni magunkat. Jobb híján ugyanúgy állunk a tömegben. Körbenézek, a dékán titkárnőjétől kezdve a rabbinő osztálytársamon keresztül, a kertben kapáló társaimig, mindenki itt van. Így lehetünk talán ötvenen, négyszázan? A zászlók alatti tér felét töltjük meg, körülöttünk üvöltő fekete kalapos fiúk próbálják áttörni a kordonokat konstans. A kordonok előtt rendőrök vigyázzák kis tömegünket.

Az imádkozás már elkezdődött, a két tömeg máshol tart. A Fal női együtt imádkoznak, a nyolcvanezer haredi gyerek pedig ha épp nem ménkű arrogánsan oszt, akkor külön-külön. A Fal női általában reformok, egalitáriánusok és egyéb olyan irányzatokhoz tartoznak, amelyekben majdnem az összes imát eléneklik. Vannak olyan extra imák, amelyek más irányzatoknál nincsenek, pl. beleszőttek az imarendbe izraeli népdalt is az izraeli-arab békéről. Szóval imádkozik ez a pár száz modern nő, többségük amerikai, ezeket az irányzatokat izraeliek nemigen követik, de ők az Államokban többen vannak, mint egész Izrael népessége. És imádkozik több ezer haredi gyerek, akiknek a nem teljesen egységes irányzata Izrael lakosságának 10%-át teszi ki, az ő hadseregbe állításuk és munkára bírásuk az új kormány nagy feladata.

Az ima ereje ezen a téren mindig erősen érezhető, jiddis írónak kéne lennem, hogy a két csapat imáinak harcát a fejünk fölött képletesen szemléltessem. Addig is folyamatosan jön a rendőri erősítés, egyre több a gépfegyveres katona és egyre viccesebb események történnek. A Fal férfi szekciójából egy kalapos pajeszos félnótás hangos vihogása töri meg a spirituális mormolást egészen addig, amíg a rendőrök le nem szedik a kerítésről. Aztán vizet, később kávét fröcskölnek ránk. Utána egy haredi nőt interjúvolnak és állnak körbe a kamerák, aki a frissen alakult Women for the Wall képviselője. Azt állítja a nő, ők szervezték a rabbikat, hogy a szeminarista lányokat idehívják. Szonja kihallgat egy szívszorító beszélgetést két kiscsaj között: Te tudod, miért vagyunk itt? - Igen, mert ezek a nők el akarják venni tőlünk a Falat és ezt meg kell akadályoznunk.... Nahát, tényleg mást mondtak nekik, sejtelmük sincs, hogy mit csinálnak.

Mivel ugye nem sikerült a Fal előtti zsinagógaként használt területre bejutnia a WoW-nak, spontán egalitáriánus imádkozás alakul ki, amit persze senki nem tervezett, azokkal a férfiakkal valósul meg az együtt imádkozás, akik támogatónak jöttek el. Egy közülük a férfi szekcióban egy nagy Jó reggelt! Jó hónapot! transzparenssel fejezi ki csendes szolidaritását.

Szám szerint két bat micvát is ünneplünk ma. Kipás kislányokat dobálnak a magasba, juhé. Szegénykék - mondom én, - Képzeld milyen csúcs lesz elmondaniuk felnőttként, hogy övék volt az első egál bat micva a Falnál - mondja Szonja.

Ima vége, Hatikva. Hú ez faramuci, ezek a szegény gyerekek azt tanulják, hogy Izrael Államát ne fogadják el.

Kérnék egy kávét, immáron pohárban, csészében, bögrében, csak ne ruhára, de ahhoz ki kell jutni innen. A katonák egymásba karolva állnak sorfalat a gyerektömeg és mi közöttünk, amíg ünnepélyesen kivonulunk. Kicsit hányingerem van, amikor az előttünk haladó kipás néni Jó új hónapot! kurjongat a zöld ruhás sorfal másik oldalán megvadult gyerekeknek. Egy kislány a katonák mögül ránk ölti a nyelvét, mókás fényképet készítek róla, aztán jégkásás kávé mellett pihenjük ki a reggeli fáradalmakat és hálát adunk minden jónak amiért ebbe a helyzetbe sodródtunk, nem pedig valami komoly trafikmutyiba.

Szólj hozzá!

ISZTAMBUL - EURÓPA

2013.05.01. 20:13 Zizilend

Külföldről külföldre repülni nekem azért rémisztő, mert tökhüje vagyok tájékozódásilag. Simit az Azrieli helyett az Arlozorov felé irányítom (gy.k.: ez két pályaudvar Tel Avivban, Zizilend álfővárosában), szerencse, hogy ő nemhogy nem szívbajos, de pengén lehet fát vágni a kis hátán. Enyhén szedált állapotban érkezem a reptérre. Ahol rájövök, hogy elfelejtettem elhozni a direkt reptéri bankkártyámat, a fenébe, nem fújhatom a karikákat a lounge bárjában valami vállalatigazgató arcába. Végül ez nem óriási probléma, mert a Ben Gurionon konkrétan két óra alatt lehet eljutni az isztambuli járathoz, ezt se gondoltam volna azelőtt. A Turkish Airlines a világ legjobb légitársasága és milyen kár, hogy a barátocskáim a Pegazussal repülnek s nem velem. A gép tágas, kb. húszan ülünk rajta, végigfekszem, egy perc múlva kinyitom a szemem és hopp, megérkeztem Isztambulba.

Éjjel 3 van. Egy virágszirmon el tudnék aludni.

A többiek reggel 8-ra érkeznek majd, a recepciós azt mondja tele a hotel, nem kértünk korai érkezést, nem tud semmi jóval kecsegtetni. Heveredjek le a lobbyban, ott vár a világ legkényelmesebb kanapéja. A bellboy megágyazza nekem. Tényleg csodakényelmes. Dolgoztam szállodában, imádom a milliőt, csókolom a kezét a bellboynak. Lecsukom a szemem, s máris szólnak, hogy volt egy éjjeli kicsekkolás, mehetek a szobába. Ó csodás, ágyban alhatok. Le se csukom a szemem, rögtön szól a telefon, megérkeztek a többiek. Jé, reggel 10 van. Hárman jöttünk a ziziktől egy Belgiumból, egy Dániából, a jó barátunk esküvőjére, aki szerintünk a legnépszerűbb ember a világon, az egy Magyarországnyi lakosú Isztambulban mindenki ismeri őt. 

Az első programpont, hamam. Négyen megyünk csajok, hullafáradtak mindannyian. Úgy sejtem, hogy nem lesz nagy élmény, nekem, aki Szeretek élni - fürdőbe járok című sorozatot írtam a méltán híres Spa magazinban. Aztán bemegyünk az öreg fürdőbe, na a sejtésem egyértelműen téves, a Király is elbújhat mögötte. A falon függő keretezett újságcikkben azért említik csak a világ 4. legjobb fürdőjeként szerintem, mert Oszmánok ide, fürdőkultúra oda, mégse irtó gyakori a törökfürdő úgy általában.

Szóval az öltözés vagyis vetkőzés után átfáradunk a fürdő fő helyiségébe, a kupolás csarnokba, ahol medence helyett jókora asztal áll a kör alakú helyiség közepén. Márvány. Az előttünk érkezett csajok már rajta fekszenek. Lapaj török nők fogják masszírozni őket. Mi 10 perces masszázst és 10 perces szivacsozást kértünk, bármi is legyen az, a többieknek van tapasztalatuk és két török barátnőnk is velünk van. Bízom bennük, imádom őket. Fürdőruhában, fapapucsban kopogunk át a gőzbe, amit otthon se csipek, talán csak a Danival a Dagiban. Aztán meleg és hideg vizes locsolkodás, minden szuper, és szép. A gőzből kijöttünkkor a csajokat már masszírozzák a lapaj nők. Jesszasz! Ezeken egy bugyi csak és épp cicimasszázs van! Megtorpanok. Eláll a szavam. A többiek nevetnek. Aztán mondom, erre fel kell készülnöm, magyar gyerek létemre idegen ez nekem. A felkészülést végig nevetgéljük és már meg is fogja a kezem egy mosolygós lapaj török asszony és felszólít, hogy heveredjek le a kőre hanyatt vigyázzállásban. Bámulom a mennyezetet. A kupola nyílásaiból szűrt napsugarak csíkozzák a gőzt. Majdnem olyan, mint az egyik kedvenc dolgom a világon, a délután, amikor a redőny résein át megpöttyöződik a fal. Jó lesz ez, ne hüjüljek már, azzal átadom magam a lapaj asszonynak és szótlanul követem az utasításait, a mennyországba. A masszázs közben többször elvezet a mosdóhoz és megfüröszt, majd visszafektet a kőre. Ilyenkor látom a többieket, mindenki a paradicsomban érzi magát. A szivacsos masszázs szivacsa arányaiban akkora és kiköpött olyan, mint Pompom a Picúr fején. Nem szeretném tudni hogyan szokta fertőtleníteni, de most konkrétan le is tojom ezt a lényegtelen részletet, az anyám méhében nem lehetett ilyen jó nekem mint most. Na de komolyan, amikor a végén kérdezi honnan jöttem és mondom Madzsarisztanból és kezet csókolok neki, na abban benne van minden pillanatnyi boldogságom, a tesóm Balatontól összeragadt szempillája, apám Római parti bronzbarnasága, anyám csillogó szemei tánc közben, a tesóm gyerekeinek cérnahangja. Benne vannak az Egri csillagok, a török filmélmények, a 150 év, a fekete leves, Gökhan barátom.

Fehérbe akarok öltözni a hamam után, annyira tiszta vagyok, de jobb híján farmer térdnadrágban kezdek el hadakozni a csajokkal, hogy itt azért mégse a Starbucksba menjünk már kávézni, mert elpirulok nyomban. Aztán megmutatják a Starbucksot. És a Starbucks pazar. Sisli városrészben egy kolosszális, tekintélyes, grandiózus ház ez egy Blaha Lujza forgalmú téren és az egész épület a Starbucks. Van terasza és rengeteg növény benne és körülötte. A kávé persze jó, sokat kell belőle innunk, hosszú lesz az éjszaka.

Vacsorára egy barátunk hívott, akinek a nappalijában dobszerkóból kettő és nincs megterítve, de amikor eljön az idő, jön a kurd néni, aki 15 éve él a szüleivel a szembelakásban és hozza a fogásokat egymás után. Minden kóser és van műanyag eszcájg. A dobszerkó tulajának színészi és énekesi tehetsége is van, a kidust valami csodásan recitálja, nem térek magamhoz.

Szombat is volt az is csodás, de vasárnap volt maga az eskü, amin ladinóul beszéltek, nem volt rabbi, de három samesz bonyolított mindent. Elképesztő, de Erdogán és a Török Állam áldását beleszőtték a szövegükbe. A pár csodás volt, és ez volt az első esküvő, amin nem bömböltem el magam, de csak mert megkértük a vőlegényt, hogy vágjon egy hüje arcot a hüpe alatt és nagy szeretettel vártuk a hüje arcot. Végre meglátott bennünket, ránk öltötte a nyelvét, mi meg röhögtünk, tökhüjék voltunk. Az esti buli előtt a barátaink titkos helyeire mentünk el, pl. a nem annyira titkos szállodába, ahol Agatha Christie írta a Gyilkosság az Orient Expressen-t és ahol az Atatürk szívesen szállt meg és a szálloda minden emléket őriz, az 1870-ben épült liftet, az Atatürk napszemüvegét, a 101-esben, Kemál ápartmanjában, ami most múzeum, Agatha Christie kulcsát, bár az ő 411-es számú szobája most renoválás alatt áll.

Aztán barátaink titkos kávézójából a fiúk helyi focimeccset nézhettek madártávlatból a csajok kávézmust kaphattak a lélegzetelállítóan pompás helytől. Később elmentünk a lagziba, ahol vacsora volt, ünnepélyes, már-már megasztáros bevonulás meg hajnalig tartó tánc és ez jól esett mindannyiunknak, széttáncoltuk a frizuráinkat, koktélruháinkat, nyakkendőinket.

Isztambul Európa. Legalábbis Zizilendhez képest egy otthon-élmény. Be vannak fejezve a házak, nem lógnak a kábelek a homlokzatokon, és egyáltalán vannak homlokzatok, elképesztő a tisztaság, magasak az épületek, elérhetőek az árak, szép ruhában járnak az emberek, tágasak és meseszépek a kávézók.

Viszont rémisztő, hogy feltűnően több a csador mint amikor utoljára jártam itt, 2009-ben.

Szólj hozzá!

A JÁTÉK NEVE: VAN ISTEN?

2013.04.17. 22:42 Zizilend

Latrun a tanktemető, vagyis tankmúzeum. Itt harcolta Józsué Izrael első harcainak egyikét, sokan elvesztek akkor is, mint ahogyan a Hatnapos háborúban is, amikor Latrun ismét Izraelé lett. Mi a Jom HaZikaron megemlékezésre jöttünk, ma Ijár hónap negyedikén, (gy. k.: dalet Ijárkor), ami Gush Etzion elestének emlékére lett ez a nap. Benet, a gazdasági miniszter beszél. Emlékezzünk az elesett katonákra, a huszonháromezer nyolcvanöt lélekre. Akik azért haltak meg, mert izraeliek voltak. Fájdalmas ez a nap. Minél fájdalmasabb ez a nap, annál boldogabb a holnap, a Jom HaAcmaut, a Függetlenség napja. Aztán Sharansky beszél, a Szochnut feje. Itt vagyunk, élünk az elesettek emlékével, a szomszédokkal való megbékélés és annak reményében, hogy nem volt értelmetlen a haláluk. Katonazenekar: Mondd, hogyan kell elállítani a könnyeket, mondd, hol van az a hely, ahol megtalálom a vissza nem térőket. Mondd, hogyan lehet együtt élni a halállal? 10 kisfilm tíz elesett katonáról, a családjuk is a filmen, közben a kivetítőkön látni, hogy a sorok közt itt ülnek velünk.

Másnap reggel megnémul minden osztálytársam a Bét Midrásban. Az előadó egy hosszú ősz hajú pasas, ő a meghívott előadó a Jom HaZikaron megemlékezésen. Okos humorral taglalja a Jom Kipuri háborús emlékét, ami egészen addig nem teljesen rettenetes, amíg el nem mondja a gégemetszését, amit egy nőgyógyász végzett rajta a harctéren és aztán azt, ahogyan a lukas nyakával szétrobbantották az arcát. Az arcát már kórházban hozták rendbe, látszanak nyomok, de a pasas fiatalos, bármelyikünk nagybátyja lehetne.

Aztán Yoni Netanyahuról nézünk meg egy új dokfilmet, az ugandai En Tebbe akció vezetőjéről, akiről fivérei Bibi és Iddo, és a volt feleségei emlékeznek. Jajj, nagyon jó, hogy a régi film után most ezt is látom.                  

Felszaladunk a tetőre és megállunk a sziréna hangja alatt mi is. A buszok megállnak, róluk  leszállnak az utasok, az autókból is kiszállnak, az emberek állnak, a sziréna szól, aztán kifullad és újra indul az élet, másfél percre megállt Izrael és a huszonháromezer nyolcvanöt katonára emlékezett. Aztán elindulunk a Herzl-hegyre. A dékán vezet bennünket a sírok között. Voltam már itt, láttam Herzl sírját és Szenes Hannáét is, meg is kérdezem a dékánt, hogy miért mindenhol csak azt mondják el Szenesről, hogy a magyarok ölték meg, azt miért nem, hogy magyar volt? Persze ezután rendesen elmondja a Szenes Hanna történetet az egész iskolának, nem tehet mást, de úgy szeretnék néha kiabálni az izraeliekkel, hogy Magyarországon is volt holokauszt, de ennek most nincs itt az ideje. Persze az amcsi oszitársaim ebből mit sem sejtenek. A dékán fia elvisz bennünket az elesett bajtársai sírjaihoz. 20-22 éves gyerekek voltak. Pilóták, ejtőernyősök, szárazföldiek, a második libanoni háborúban. A legbátrabbak, a legjobb fiúk és a legjobb lányok. Minden sírkő ugyanúgy néz ki, a szöveg is egyszerű rajtuk, csak a nevek, a rangok, az időpontok változnak rajtuk.

Megrázó a Herzl-hegy ezen a napon. Minden sírnál családok, nagy családok, kis családok, egy-egy emberek. Kisfiú ölel át egy sírkövet, anyukája napszemüvegben ül a sír mellett.

Felpattanunk a villamosra és azt gondolom, hogy egy egész nap temetőzés után én ugyan sehova nem mozdulok, de Yehuda komám hív, aki kolumbiai és ezért sok neki az energiája, hogy szedjem össze magam, megyünk a városba, 10:30-kor tűzijáték. Mire beérünk a Ben Yehudára, már rég lement a nap, és ebben az országban ez a nap kezdete, azaz elkezdődött a Jom HaAcmaut. Nagyon hirtelen, teljesen Zizimódra. A belváros tele kék-fehérrel. Kék-fehér felfújt húsklopfolók, kék-fehér kalapok, kék-fehér szemüvegek, kék-fehér zászlók minden méretben, az autókon már hetek óta az ablakba erősíthető kiszászlók lobognak, a visszapillantó tükörre gumírozott zászlót szeretném ajándékba vinni minden autós barátomnak otthon, de csak nem reszkírozhatom, mégiscsak kb. 30 ezres egy letört visszapillantó kicserélése. Szóval mondom, teljesen eszement termékekkel kofáskodnak minden második méternél, valószínűleg ugyanaz van, mint otthon egy majálison, ugyanolyan hüje mindenki, de itt jó. Kapok felfújt klopfolót, vonulunk, csatlakozik Johan és a Gabeszka is. Fagyi, tűzijáték, vattacukor, hurrá.

Másnap 1 órára mindannyian a Városháza téren vagyunk és posztolom a Facebookra, hogy rögtön indul az Élet Menete. Azt szeretném, ha az összes Menete önkéntes legalább egyszer átélhetné ezt. Ez az igazi Menete. Egy hét emlékezés Lengyelországban, aztán utazás Izraelbe, sziréna, megsiratjuk az elesett katonákat és egyszer csak függöny le, büfé, függöny fel, és buli van!! A Városháza tér tele a menetelőkkel. Koncert, táncosok, dobosok a menet két szélén, süt a nap, ritmus meg a boogie benne van a lábakban. A városfal mellett haladunk, egészen a Falig. Megérkezünk, és a Fal előtti téren csak mi vagyunk, négyezren. Dudu Fischer énekel, Smuel Rosenmann a nemzetközi elnök lenyom két puszit, Aharon az európai elnök és Dávid bácsi győzködnek, hogy maradjak Zizilendben, nézzem már milyen jó itt!

Aztán kikocsikázunk Latrunba, merthogy a Menete este rendezvénye is ott van. A változatosság kedvéért. De most tudom, hogy jó lesz, egyszer már, 5 éve, voltam ezen a rendezvényen, de akkor negyven holokauszt túlélővel és kísérőikkel, plusz Dórival egy kerekes székes csajszival nyomtuk végig a Menetet és Latrunra ők úgy elfáradtak, hogy visszamentünk Netanya-i szállásunkra, mikor még nagyjából el sem kezdődött a show. Na és most végre megnézhetem. Előtte azért felmászunk az összes tankra, végigkajáljuk a pikniket, lazac, süti, szép a függetlenség.

A show olyan csodaklassz, hogy elfelejtem, hogy akár cirkusznak is nevezhetném. Lézer, foszforeszkáló táncosok, énekesek, akik egyben moderátorok, ugra-bugra, Yehuda mindenkivel társalog egyszerre, Johann akiről nemsokára egy egész riportot fogok írni, meditál, fekszik egy padon, jól van, csak ki kell pihennie a lazacot. Körülöttünk a négyezer menetelő ül a szabadtéri stadion padjain. Mellettünk egy ausztrál felnőtt csapat, a vezetőjükkel egy korunkbéli csajszival a nagyon hüje Justin Bieberen dühöngünk, aki miután az Anne Frank házat megnézte, kijelentette, hogy biztos Anne is rajongója lett volna, és okosan kitalálta, hogy hamarosan szervez magának egy koncertet Auschwitzban és vonattal fog megérkezni. Aztán kérdezem az ausztrál csajt a lengyel menetről, mondja, hogy tudja, hogy vigyázni kellett, hogy ne a magyar buszra szálljanak, mert az azonnal húzott Budapestre a Birkenau-i megemlékezés után. Ez valahogy jól esett. Azt is mondja, hogy fantasztikus volt, hogy végig esett a hó, csak a menet napján nem. Mondom neki, hogy mindig történik valami ilyesmi ott. Az egyik évben amikor az önkéntes felkészítő úton voltunk, piszkosul esett az eső és a hó egyszerre, és fújt a szél. Az egyes krematóriumnál akartunk megállni, de ott volt egy izraeli katonacsoport és várni kellett, mert ők megemlékezést tartottak. Egy alacsony katonalány kezdett el valami hamis hangon énekelni. Az Eli eli-t Szenes Hannától. Vékony hangja volt, és ahogy énekelt egyszer csak elállt a szél, a hó és az eső és kisütött a nap. Az ausztrál csaj azt mondja, Hashem mindig csinál valami csodát, mert tudja, hogy ott vagyunk. Elkomorodom. Tényleg vannak mindig ezek a kis csodák és tényleg elérzékenyülök tőlük még én is, de hogy azt mondani, hogy az Öreg csinálja őket, nagy furaság, mert akkor a Halál menetekkor meg hol volt. Ugye.

A komorodás épp addig tart, amíg Yehuda és Johan felkapnak és elviharzunk. Ők Jézushívő zsidók. Útközben az Od javo shalom aleinut tanítom nekik. Stopposokat veszünk fel. Ők is énekelnek velünk. Méltón fejezzük be a napot, felérünk Jeruzsálembe.

(Most már biztos, hogy túl sok Kispasztit olvasok. De egyszer harminckét éves az ember, boldog szülinapot Posztdok!)

Szólj hozzá!

EMLÉKEZZ A HOLOKAUSZTRA, NE ÉLD!

2013.04.08. 18:16 Zizilend

A villamosról lelépvén kedvesen megkérdezem az egyik, gallérjába beszélő csávót, hol kell felülnöm a kisbuszra. Csak csöppet rezonálni kívánom a levegőt a bennfentességemmel: Csávókám, én tudom, hogy ma este a Yad Vashemhez a Hertzl hegyi villamosmegállótól nem lehet gyalogolni, hanem csak kisbusszal lehet megközelíteni a holokauszt emlékközpontját, ph...

Helikopterek köröznek a Herzl-hegy fölött, páncélkocsik vonulnak és böhöm fekete autók, őrült biztonsági intézkedések között lepik el a Yad Vashem környékét, amin én, zsidó rendezvényeket és beslisszolási technikákat ismerő, éles szemű magyar gyerek, azonnal átlátok.

Kiveszi a száját a gyerek gallérjából és azt mondja: Ott a shuttle, de végig kell menned a kordononok között. Na, kérdem magamtól mifene, nyilvános rendezvény és kordon van? No problémó, végigmegyek én a kordonok között. Sorban állóknak tűnő gyerekek kérdezik tőlem, hogy van-e fölösleges jegyem, és már talán lehetne gyanús, hogy nem is nyilvános a rendezvény, de erre csak akkor eszmélek, amikor már a jó magyar sajtóigazolványomat nyújtom valami nőnek, akiket a biztonságiak hívnak direkt nekem. Négy telefont tart egy kezében. Ő mondja, hogy idén először nem nyilvános ez a rendezvény. Én meg rögtön meg is őrülök. A nőnek nem elég a magyar igazolvány, mondom, Zsuzsi szervező, akinél bent van a meghívóm, ebből végülis annyi igaz, hogy Zsuzsi létezik. És azonmód tárcsázom Zsuzsit, aki szeretettel önkénteskedik a benti rendezvényen, mivel ilyenre lehetősége van, mint Yad Vashem dolgozónak és szorgalmas csajnak. A nő egyeztet vele az én telefonomon, de közben elkapja a grabancomat egy pasas és széles mosollyal megfordít a gerincem körül. A nevemet kiáltja. Ránézek, és kiáltom hangosan én is az ő nevét, amit tavaly tanultam, amikor ő volt a biztonságiak főnöke, azaz az én kontaktom a nemzetközi Élet Menetén Auschwitzban. És kizárólag azért emlékszem a nevére, mert Eleni Cakopulosz Kunalakisz asszony, az USA budapesti nagykövete - amikor úgy tűnt, hogy képtelen leszek a hajdani appelplatz tömött forgatagában bejuttatni őt a VIP kordonok elé, két nagykövettel és Rogán Antallal libasorban a hátam mögött -, kipécézte őt és a barátomnak titulálta jó hangosan, hogy bejussunk hamar, ha már ő az USA nagykövet.

Erez és Zsuzsi hamar bejuttatnak a zártkörű rendezvényre, aminek módfelett örülök, bár hát kicsit zökkenőmentesebbre terveztem az antrémat. A shuttle-t már sáttelének mondja a négytelefonos nő, aki valószínűleg vezető szervező és ettől a cuki becézéstől meghatódva, látom a szemén az emelkedettséget és már ettől elcsurrantanék egy könnycseppet az én igaz önkéntes-barátaimat hiányolva, akikkel ugyanilyen emelkedett állapotban szoktunk szervezkedni a Menete rendezvényeken. Most meg, hogy ők Auschwitz felé félúton, én meg itt a Yad Vashemben, arra gondolok, hogy valószínűleg rettenetesen hiányolják a percenkénti feszüléseimet, a szobabeo, a lesz itt elég kulcs meg reggeli, madrichok gyülekező, és egy csomó olyasmi miatt, amit ide nem írhatok le mégse, de nem érzékenyülök el, hanem Tadea komanőm ma reggeli posztjára gondolok a Fészen: Emlékezz a holokausztra, ne éld! Zsuzsi bent vár már, bekísér, ami felemel valami irdatlan magasságba az alkonyatszínű fellegek közé.

(Az iménti ömlengésből egy a lényeg. Hogy gyerekek akartak bejutni a holokauszt emléknapi rendezvényre. Jaja, bejutottak.)

A fákkal körülvett Varsói gettófelkelés emlékműve előtti téren van a rendezvény, a héten már láttam az előkészületeket, mert volt egy fantasztikus előadás, amiben megelevenedtek az emlékmű szobrai, igaz csak az utolsó perceit láttam, de ez egy másik történet, a linken félig meg lehet nézni, hogyan nézett ki az előadás, a másik fele a Yad Vashem teraszának jeruzsálemi kilátása volt, de most nem is ez a lényeg.

Hanem az, hogy este van ugye, egy hosszú fáklya ég színpadon, alatta van a pulpitus és mellette cionista ifjúsági mozgalmi gyerekek énekelnek. A dal kábé egy perc, utána ifjak el, katonák színpadra fel, Tisztelegj! Shimon Peres. Arról beszél, hogy azon a földön, amit maga alá rántott egy irtózatos időszak, most újra antiszemitizmus van. Megakad a hangja és a keze könyvvásári puhaságát érzem a tenyeremen. Nevetséges és veszélyes, de a krízis náci pártokat szül. Számolom, 2 percet beszél és abban benne van Tony Blair, John Kerry, a kanadai külügyminiszter és pár további VIP köszöntése is. Aztán jön Bibi a miniszterelnök, aki először a túlélőket köszönti és aztán futja a diplomáciai köröket. Szintén 2 percet beszél. Ezt mikor fogjuk elérni a Menetén? Az ő 2 percében is minden benne van. A makkabeusok erejéhez hasonlítja az ellenállókét és szenvtelenül felhasználja a holokausztot a jelenlegi politikai helyzet megvilágítására. Amivel most és itt teljesen egyetértek, még szerencséje Bibinek, hogy itt vagyok. Azt mondja, az új zsidógyűlölet, a zsidó állam gyűlölete. Az iráni vallási és politikai vezetők antiszemita kijelentéseit idézi. Hanna történetével zár, akinek felidézi a tetovált számát is és elmondja, hogy Hanna Auschwitz után Palesztinába jött, majd harcolt a függetlenségi háborúban. A személyes történet fontos. Ezt tanultam minden holokauszt képzésen, mégse tudtam mindig elérni, hogy ezt az Élet Menete használja, mert elveszik egy csomó minden a sok magyar protokollban.

A két államfő beszéde után a hat gyertya meggyújtása következik. Na és akkor hanyatt esek, hogy ezt itt hogyan csinálják. Szokásom a Menetével harcolni, hogy a túlélők az első gyertyát gyújtsák, mert az úgy logikus és hogy a miniszterek nem fontosok gyertyagyújtásilag, de itt csak a túlélők gyújtanak és mielőtt gyújtanának, egy-egy filmet vetítenek róluk, amiben megismerhetjük azt, hogy hogyan kerültek bele a háború sűrűjébe, mikor és hova kapták a tetoválásukat, hogyan kerültek ki a lágerből, hogyan élték túl a háborút, és mivel ez az életük első fele volt csak, utána bemutatják, hogyan érkeztek Palesztinába/Izraelbe, hogyan alapítottak családot, hány gyerekük, unokájuk, dédunokájuk van és aztán abban a ruhában, amiben a filmben szerepeltek, állnak élőben a vascilinder előtt, és a hátuk mögül egy-egy gyerek a kezükbe adja a lángot és gyújtanak. Ennyire egyszerű és csodálatos egyben. Neveket hallunk, arcokat látunk, teljes életekkel ismerkedünk meg.

Aztán Aliza Shomron, egy varsói néni meséli el, hogyan harcolt Mordechaj Anielewicz csapatában 14 évesen. Beszél a borzalmakról és azt vonja le tanulságképpen, hogy nem az a legrosszabb, amikor az embert megalázzák, hanem az, ha elhiszi, hogy elnyomható. Ha beleolvad a tömegbe.

Jonah Metzger mondja a Kadist és az El Male Rahamimot egy fiatal kántor, aki úgy énekel, mintha a hang nem az övé lenne. Hanem a Kerekes Béláé. Ennyi idős lehetett Béla, amikor a Vasváryban volt kántor Domán Pista főrabbi úr bácsi mellett. Azóta az ő hangja megöblösödött, de nekem most felidézte ez a srác, akit úgy hívnak Avi Schwartz. A nevéért szereztem egy programfüzetet, aminek azért is örültem, mert elégedetten konstatálhattam, hogy a holokauszt túlélők meggyújtják a hat gyertyát programpontot vastag és nagyobb betűkkel szedték.

A program utolsó pontja az izraeli himnusz, a Hatikva. Mindenki énekel. Gyönyörű hangon. Ebben az országban mindenkinek gyönyörű a hangja. Mást jelent ez a dal itt, mint bárhol másutt, főleg egy ilyen, emlékező, de a jövőre kilátást vetítő rendezvény végén. Nem csoda, hogy elérzékenyülök, na.

Mire felocsúdok, már kifelé tart a tömeg, de sokan megtorpannak egy eseménynél. Egy bácsi kiabál. Mellkasán és hátán felirat lóg. Hátulról látom. Ül a székén, kopasz feje izzad, és az ökölrázása betölti a Varsói gettólázadás terét. Azt kiabálja: Senki nem tudja, mi történik a holokauszt túlélőkkel! Nincsen pénzük! Semmijük sincs! Nincs hol laknom!

Mentősök és biztonságiak állják körül. Nem szólnak semmit. Mindenkinek kocka nőtt a torkába.

Szólj hozzá!

süti beállítások módosítása