Latrun a tanktemető, vagyis tankmúzeum. Itt harcolta Józsué Izrael első harcainak egyikét, sokan elvesztek akkor is, mint ahogyan a Hatnapos háborúban is, amikor Latrun ismét Izraelé lett. Mi a Jom HaZikaron megemlékezésre jöttünk, ma Ijár hónap negyedikén, (gy. k.: dalet Ijárkor), ami Gush Etzion elestének emlékére lett ez a nap. Benet, a gazdasági miniszter beszél. Emlékezzünk az elesett katonákra, a huszonháromezer nyolcvanöt lélekre. Akik azért haltak meg, mert izraeliek voltak. Fájdalmas ez a nap. Minél fájdalmasabb ez a nap, annál boldogabb a holnap, a Jom HaAcmaut, a Függetlenség napja. Aztán Sharansky beszél, a Szochnut feje. Itt vagyunk, élünk az elesettek emlékével, a szomszédokkal való megbékélés és annak reményében, hogy nem volt értelmetlen a haláluk. Katonazenekar: Mondd, hogyan kell elállítani a könnyeket, mondd, hol van az a hely, ahol megtalálom a vissza nem térőket. Mondd, hogyan lehet együtt élni a halállal? 10 kisfilm tíz elesett katonáról, a családjuk is a filmen, közben a kivetítőkön látni, hogy a sorok közt itt ülnek velünk.
Másnap reggel megnémul minden osztálytársam a Bét Midrásban. Az előadó egy hosszú ősz hajú pasas, ő a meghívott előadó a Jom HaZikaron megemlékezésen. Okos humorral taglalja a Jom Kipuri háborús emlékét, ami egészen addig nem teljesen rettenetes, amíg el nem mondja a gégemetszését, amit egy nőgyógyász végzett rajta a harctéren és aztán azt, ahogyan a lukas nyakával szétrobbantották az arcát. Az arcát már kórházban hozták rendbe, látszanak nyomok, de a pasas fiatalos, bármelyikünk nagybátyja lehetne.
Aztán Yoni Netanyahuról nézünk meg egy új dokfilmet, az ugandai En Tebbe akció vezetőjéről, akiről fivérei Bibi és Iddo, és a volt feleségei emlékeznek. Jajj, nagyon jó, hogy a régi film után most ezt is látom.
Felszaladunk a tetőre és megállunk a sziréna hangja alatt mi is. A buszok megállnak, róluk leszállnak az utasok, az autókból is kiszállnak, az emberek állnak, a sziréna szól, aztán kifullad és újra indul az élet, másfél percre megállt Izrael és a huszonháromezer nyolcvanöt katonára emlékezett. Aztán elindulunk a Herzl-hegyre. A dékán vezet bennünket a sírok között. Voltam már itt, láttam Herzl sírját és Szenes Hannáét is, meg is kérdezem a dékánt, hogy miért mindenhol csak azt mondják el Szenesről, hogy a magyarok ölték meg, azt miért nem, hogy magyar volt? Persze ezután rendesen elmondja a Szenes Hanna történetet az egész iskolának, nem tehet mást, de úgy szeretnék néha kiabálni az izraeliekkel, hogy Magyarországon is volt holokauszt, de ennek most nincs itt az ideje. Persze az amcsi oszitársaim ebből mit sem sejtenek. A dékán fia elvisz bennünket az elesett bajtársai sírjaihoz. 20-22 éves gyerekek voltak. Pilóták, ejtőernyősök, szárazföldiek, a második libanoni háborúban. A legbátrabbak, a legjobb fiúk és a legjobb lányok. Minden sírkő ugyanúgy néz ki, a szöveg is egyszerű rajtuk, csak a nevek, a rangok, az időpontok változnak rajtuk.
Megrázó a Herzl-hegy ezen a napon. Minden sírnál családok, nagy családok, kis családok, egy-egy emberek. Kisfiú ölel át egy sírkövet, anyukája napszemüvegben ül a sír mellett.
Felpattanunk a villamosra és azt gondolom, hogy egy egész nap temetőzés után én ugyan sehova nem mozdulok, de Yehuda komám hív, aki kolumbiai és ezért sok neki az energiája, hogy szedjem össze magam, megyünk a városba, 10:30-kor tűzijáték. Mire beérünk a Ben Yehudára, már rég lement a nap, és ebben az országban ez a nap kezdete, azaz elkezdődött a Jom HaAcmaut. Nagyon hirtelen, teljesen Zizimódra. A belváros tele kék-fehérrel. Kék-fehér felfújt húsklopfolók, kék-fehér kalapok, kék-fehér szemüvegek, kék-fehér zászlók minden méretben, az autókon már hetek óta az ablakba erősíthető kiszászlók lobognak, a visszapillantó tükörre gumírozott zászlót szeretném ajándékba vinni minden autós barátomnak otthon, de csak nem reszkírozhatom, mégiscsak kb. 30 ezres egy letört visszapillantó kicserélése. Szóval mondom, teljesen eszement termékekkel kofáskodnak minden második méternél, valószínűleg ugyanaz van, mint otthon egy majálison, ugyanolyan hüje mindenki, de itt jó. Kapok felfújt klopfolót, vonulunk, csatlakozik Johan és a Gabeszka is. Fagyi, tűzijáték, vattacukor, hurrá.
Másnap 1 órára mindannyian a Városháza téren vagyunk és posztolom a Facebookra, hogy rögtön indul az Élet Menete. Azt szeretném, ha az összes Menete önkéntes legalább egyszer átélhetné ezt. Ez az igazi Menete. Egy hét emlékezés Lengyelországban, aztán utazás Izraelbe, sziréna, megsiratjuk az elesett katonákat és egyszer csak függöny le, büfé, függöny fel, és buli van!! A Városháza tér tele a menetelőkkel. Koncert, táncosok, dobosok a menet két szélén, süt a nap, ritmus meg a boogie benne van a lábakban. A városfal mellett haladunk, egészen a Falig. Megérkezünk, és a Fal előtti téren csak mi vagyunk, négyezren. Dudu Fischer énekel, Smuel Rosenmann a nemzetközi elnök lenyom két puszit, Aharon az európai elnök és Dávid bácsi győzködnek, hogy maradjak Zizilendben, nézzem már milyen jó itt!
Aztán kikocsikázunk Latrunba, merthogy a Menete este rendezvénye is ott van. A változatosság kedvéért. De most tudom, hogy jó lesz, egyszer már, 5 éve, voltam ezen a rendezvényen, de akkor negyven holokauszt túlélővel és kísérőikkel, plusz Dórival egy kerekes székes csajszival nyomtuk végig a Menetet és Latrunra ők úgy elfáradtak, hogy visszamentünk Netanya-i szállásunkra, mikor még nagyjából el sem kezdődött a show. Na és most végre megnézhetem. Előtte azért felmászunk az összes tankra, végigkajáljuk a pikniket, lazac, süti, szép a függetlenség.
A show olyan csodaklassz, hogy elfelejtem, hogy akár cirkusznak is nevezhetném. Lézer, foszforeszkáló táncosok, énekesek, akik egyben moderátorok, ugra-bugra, Yehuda mindenkivel társalog egyszerre, Johann akiről nemsokára egy egész riportot fogok írni, meditál, fekszik egy padon, jól van, csak ki kell pihennie a lazacot. Körülöttünk a négyezer menetelő ül a szabadtéri stadion padjain. Mellettünk egy ausztrál felnőtt csapat, a vezetőjükkel egy korunkbéli csajszival a nagyon hüje Justin Bieberen dühöngünk, aki miután az Anne Frank házat megnézte, kijelentette, hogy biztos Anne is rajongója lett volna, és okosan kitalálta, hogy hamarosan szervez magának egy koncertet Auschwitzban és vonattal fog megérkezni. Aztán kérdezem az ausztrál csajt a lengyel menetről, mondja, hogy tudja, hogy vigyázni kellett, hogy ne a magyar buszra szálljanak, mert az azonnal húzott Budapestre a Birkenau-i megemlékezés után. Ez valahogy jól esett. Azt is mondja, hogy fantasztikus volt, hogy végig esett a hó, csak a menet napján nem. Mondom neki, hogy mindig történik valami ilyesmi ott. Az egyik évben amikor az önkéntes felkészítő úton voltunk, piszkosul esett az eső és a hó egyszerre, és fújt a szél. Az egyes krematóriumnál akartunk megállni, de ott volt egy izraeli katonacsoport és várni kellett, mert ők megemlékezést tartottak. Egy alacsony katonalány kezdett el valami hamis hangon énekelni. Az Eli eli-t Szenes Hannától. Vékony hangja volt, és ahogy énekelt egyszer csak elállt a szél, a hó és az eső és kisütött a nap. Az ausztrál csaj azt mondja, Hashem mindig csinál valami csodát, mert tudja, hogy ott vagyunk. Elkomorodom. Tényleg vannak mindig ezek a kis csodák és tényleg elérzékenyülök tőlük még én is, de hogy azt mondani, hogy az Öreg csinálja őket, nagy furaság, mert akkor a Halál menetekkor meg hol volt. Ugye.
A komorodás épp addig tart, amíg Yehuda és Johan felkapnak és elviharzunk. Ők Jézushívő zsidók. Útközben az Od javo shalom aleinut tanítom nekik. Stopposokat veszünk fel. Ők is énekelnek velünk. Méltón fejezzük be a napot, felérünk Jeruzsálembe.
(Most már biztos, hogy túl sok Kispasztit olvasok. De egyszer harminckét éves az ember, boldog szülinapot Posztdok!)
