– Hogy vagy?
– Hogy lennék? Virulok, mint a rohadt tök. – Így jó sokszor kezdtük beszélgetéseinket Ottóval.
Yehuda barátommal megbeszéltük, hogy ma meglátogatjuk Ottót a kórházban, aztán Yehudának hajnalban befutott egy meló, meg is írta 6.53-kor, hogy menjünk inkább holnap. 6.55-kor pedig Adától, aki az aktív fészbukozó 83 éves nagynénim és Ottó felesége, kaptam üzenetet, hogy Ottó az éjjel elaludt. Nincs már velünk. Vagy ötvenszer elolvastam, pedig értettem elsőre is. Már december óta rettegtem attól, hogy kapok egy ilyet egyszer. Ada héberül írt, pedig mi szlovákul beszélünk. Úgyhogy lefordítottam google fordítóval is, de csak ugyanaz maradt az értelme.
Sokat találkoztunk az elmúlt hetekben a kórházban és a rehabilitációs intézetben, amely intézmények között ingázott Ottó, amióta ramaty állapotba került. Mindig volt nála látogató, de néha egyedül találtam az ágyán és olyankor igen jókat beszéltünk. Arról is, hogy felkészült-e a halálra. Cserbenhagyta a teste. A piszok rák, ami miatt fél tüdővel élt már hat éve, elképesztően legyengítette a hajdan erős és hatalmas Ottót. Nehéz volt érteni őt és az utóbbi két hétben egyáltalán nem tudott már beszélni, suttogott. Nem akart még meghalni, de tudta, hogy eljött az ideje.
Ottóval régebben csak pár órákra találkoztunk, amikor ő Magyarországon járt, vagy éppen én Izraelben. Pl. 12 évesen elvitt az askeloni tengerpartra. Emlékfoszlányaim vannak a fürdőruhámról, és az irtó menő unokatesókról. Ugye két és fél éve jöttem Izraelbe és azóta biztosított mindig arról, hogy a tiszteletbeli unokája vagyok, mivel már nincsenek nagyszüleim és mert itt vagyok egyébként szál egyedül. És tényleg rendületlenül fel- és meghívott mindig. Nem is csak engem, hanem barátaimat is. A barátságaimat egytől-egyig megerősítették az ilyen látogatások Ottónál. Írtunk, növekedtünk, ő mesélt és harapni lehetett a szeretetet a levegőben. Többeket már nem tudok elvinni hozzá és ez a nyomasztás már velünk marad.
Tom, Otto egyik unokája, az unokatesóm, akinek nagynénikéje vagyok, iskolás csoportokat kísér Auschwitz-ba. Ilyenkor túlélők is mennek a csoporttal. Tavalyelőtt még Ottó ment Tommal. Mielőtt múlt héten, amikor a nemzetközi holokauszt emléknapra utazott Tom, Ottó a kórházban átadta neki a történetét. Hogy a táborok bemutatását, illetve a holokauszt történeti túrát Ottó rettenetes és egyben csodálatos túlélése köré építse fel. Kezdve onnan, hogy a bár micvója napján deportálták, a felszabadulásán és a kirabolt Gyöngyösre való visszatérésén át odáig, hogy Adával az olasz táborba tartó vonaton megismerkedett és már együtt hajóztak Izrael felé, ahol csatlakoztak az ország építéséhez. Erről Ottó nyugdíjas kora óta rendszeresen beszélt katonáknak a Yad Vashemben, Jeruzsálemben. Minden hónapban egyszer. Ezekre az előadásokra, amíg Jeruzsálemben laktam, mindig elmentem. Egyre többet értettem belőlük ahogy fejlődött a héberem. A végén sorba álltak a katonák Ottót megölelni. Aztán ebédeltünk a Yad Vashem napfényes ebédlőjében és Ottó bemutatott minden fejesnek, akik szintén mind megölelték őt és ha már, akkor engem is. Könyvet is írt a gyerekkoráról, film is készült, a legutóbbi még gyártás alatt, mert Yehudának sok a melója, de magyarul beszél benne Ottó és Ada is ráállt, hogy szerepeljen benne. Szóval igen, elkezdtünk egy filmet forgatni és amióta ennyire ramatyul volt Ottó, bárhányszor együtt látogattuk őt Yehudával, mindig bizonytalanul bizakodóan beszélgettünk a folytatásról.
Január elején, amikor mindennap meglátogattam őt a kórházban Rehovotban, egy rémesen esős napon egy órát vártam a buszra a vízszintes jégesőben. Egyedül találtam Ottót a kórteremben, leültem mellé, levettem a cipőmet és a zoknimat és miután meglátta a fehérre fagyott lábujjaimat, azt mondta: – Dobd fel az ölembe a lábad anyukám! Három percig masszírozta a fagyos ujjaimat kb., és azok felengedtek, mit felengedtek, kellemesen felmelegedtek. – De hát Ottó, az én lábam, ha megfagy, órákat szenvedek. És akkor Ottó elmondta, hogy – Kérlekalássan anyukám, én tanultam kézzel gyógyítást. De már nem tud energiát adni, mert már neki sincs. – Na, akkor mivel magyarázod, hogy ilyen rövid idő alatt rendbe raktál?
Az utolsó látogatásomkor vittem Ottónak egy mosolybefőttet. Egy kisüvegbe gyömöszöltem gumírozott pingpong labda méretű mosolygós fejeket és ráírtam, Mosolybefőtt 2015. – Te csináltad? – kérdezte, örült neki, a többi látogatónak megmutatta, elsuttogta nekik, hogy tőlem kapta.
A temetésen az unokatesóim, akiknek nagynénikéjük vagyok, egymás után húzták elő a zsebeikből megmutatni nekem a gumírozott pingpong labda méretű mosolygós fejeket. Megöleltük egymást és tudtuk, hogy áldottak vagyunk. Ahogyan Ottó emléke is az.
AZ EMLÉKEINKBEN VIRUL TOVÁBB A ROHADT TÖK.
Tu BiSvát-kor ment el, ami a Fák újéve, a recycling napja. A héber neve שדמון יצחק בן שלמה ומרגלית volt.
