A villamosról lelépvén kedvesen megkérdezem az egyik, gallérjába beszélő csávót, hol kell felülnöm a kisbuszra. Csak csöppet rezonálni kívánom a levegőt a bennfentességemmel: Csávókám, én tudom, hogy ma este a Yad Vashemhez a Hertzl hegyi villamosmegállótól nem lehet gyalogolni, hanem csak kisbusszal lehet megközelíteni a holokauszt emlékközpontját, ph...
Helikopterek köröznek a Herzl-hegy fölött, páncélkocsik vonulnak és böhöm fekete autók, őrült biztonsági intézkedések között lepik el a Yad Vashem környékét, amin én, zsidó rendezvényeket és beslisszolási technikákat ismerő, éles szemű magyar gyerek, azonnal átlátok.
Kiveszi a száját a gyerek gallérjából és azt mondja: Ott a shuttle, de végig kell menned a kordononok között. Na, kérdem magamtól mifene, nyilvános rendezvény és kordon van? No problémó, végigmegyek én a kordonok között. Sorban állóknak tűnő gyerekek kérdezik tőlem, hogy van-e fölösleges jegyem, és már talán lehetne gyanús, hogy nem is nyilvános a rendezvény, de erre csak akkor eszmélek, amikor már a jó magyar sajtóigazolványomat nyújtom valami nőnek, akiket a biztonságiak hívnak direkt nekem. Négy telefont tart egy kezében. Ő mondja, hogy idén először nem nyilvános ez a rendezvény. Én meg rögtön meg is őrülök. A nőnek nem elég a magyar igazolvány, mondom, Zsuzsi szervező, akinél bent van a meghívóm, ebből végülis annyi igaz, hogy Zsuzsi létezik. És azonmód tárcsázom Zsuzsit, aki szeretettel önkénteskedik a benti rendezvényen, mivel ilyenre lehetősége van, mint Yad Vashem dolgozónak és szorgalmas csajnak. A nő egyeztet vele az én telefonomon, de közben elkapja a grabancomat egy pasas és széles mosollyal megfordít a gerincem körül. A nevemet kiáltja. Ránézek, és kiáltom hangosan én is az ő nevét, amit tavaly tanultam, amikor ő volt a biztonságiak főnöke, azaz az én kontaktom a nemzetközi Élet Menetén Auschwitzban. És kizárólag azért emlékszem a nevére, mert Eleni Cakopulosz Kunalakisz asszony, az USA budapesti nagykövete - amikor úgy tűnt, hogy képtelen leszek a hajdani appelplatz tömött forgatagában bejuttatni őt a VIP kordonok elé, két nagykövettel és Rogán Antallal libasorban a hátam mögött -, kipécézte őt és a barátomnak titulálta jó hangosan, hogy bejussunk hamar, ha már ő az USA nagykövet.
Erez és Zsuzsi hamar bejuttatnak a zártkörű rendezvényre, aminek módfelett örülök, bár hát kicsit zökkenőmentesebbre terveztem az antrémat. A shuttle-t már sáttelének mondja a négytelefonos nő, aki valószínűleg vezető szervező és ettől a cuki becézéstől meghatódva, látom a szemén az emelkedettséget és már ettől elcsurrantanék egy könnycseppet az én igaz önkéntes-barátaimat hiányolva, akikkel ugyanilyen emelkedett állapotban szoktunk szervezkedni a Menete rendezvényeken. Most meg, hogy ők Auschwitz felé félúton, én meg itt a Yad Vashemben, arra gondolok, hogy valószínűleg rettenetesen hiányolják a percenkénti feszüléseimet, a szobabeo, a lesz itt elég kulcs meg reggeli, madrichok gyülekező, és egy csomó olyasmi miatt, amit ide nem írhatok le mégse, de nem érzékenyülök el, hanem Tadea komanőm ma reggeli posztjára gondolok a Fészen: Emlékezz a holokausztra, ne éld! Zsuzsi bent vár már, bekísér, ami felemel valami irdatlan magasságba az alkonyatszínű fellegek közé.
(Az iménti ömlengésből egy a lényeg. Hogy gyerekek akartak bejutni a holokauszt emléknapi rendezvényre. Jaja, bejutottak.)
A fákkal körülvett Varsói gettófelkelés emlékműve előtti téren van a rendezvény, a héten már láttam az előkészületeket, mert volt egy fantasztikus előadás, amiben megelevenedtek az emlékmű szobrai, igaz csak az utolsó perceit láttam, de ez egy másik történet, a linken félig meg lehet nézni, hogyan nézett ki az előadás, a másik fele a Yad Vashem teraszának jeruzsálemi kilátása volt, de most nem is ez a lényeg.
Hanem az, hogy este van ugye, egy hosszú fáklya ég színpadon, alatta van a pulpitus és mellette cionista ifjúsági mozgalmi gyerekek énekelnek. A dal kábé egy perc, utána ifjak el, katonák színpadra fel, Tisztelegj! Shimon Peres. Arról beszél, hogy azon a földön, amit maga alá rántott egy irtózatos időszak, most újra antiszemitizmus van. Megakad a hangja és a keze könyvvásári puhaságát érzem a tenyeremen. Nevetséges és veszélyes, de a krízis náci pártokat szül. Számolom, 2 percet beszél és abban benne van Tony Blair, John Kerry, a kanadai külügyminiszter és pár további VIP köszöntése is. Aztán jön Bibi a miniszterelnök, aki először a túlélőket köszönti és aztán futja a diplomáciai köröket. Szintén 2 percet beszél. Ezt mikor fogjuk elérni a Menetén? Az ő 2 percében is minden benne van. A makkabeusok erejéhez hasonlítja az ellenállókét és szenvtelenül felhasználja a holokausztot a jelenlegi politikai helyzet megvilágítására. Amivel most és itt teljesen egyetértek, még szerencséje Bibinek, hogy itt vagyok. Azt mondja, az új zsidógyűlölet, a zsidó állam gyűlölete. Az iráni vallási és politikai vezetők antiszemita kijelentéseit idézi. Hanna történetével zár, akinek felidézi a tetovált számát is és elmondja, hogy Hanna Auschwitz után Palesztinába jött, majd harcolt a függetlenségi háborúban. A személyes történet fontos. Ezt tanultam minden holokauszt képzésen, mégse tudtam mindig elérni, hogy ezt az Élet Menete használja, mert elveszik egy csomó minden a sok magyar protokollban.
A két államfő beszéde után a hat gyertya meggyújtása következik. Na és akkor hanyatt esek, hogy ezt itt hogyan csinálják. Szokásom a Menetével harcolni, hogy a túlélők az első gyertyát gyújtsák, mert az úgy logikus és hogy a miniszterek nem fontosok gyertyagyújtásilag, de itt csak a túlélők gyújtanak és mielőtt gyújtanának, egy-egy filmet vetítenek róluk, amiben megismerhetjük azt, hogy hogyan kerültek bele a háború sűrűjébe, mikor és hova kapták a tetoválásukat, hogyan kerültek ki a lágerből, hogyan élték túl a háborút, és mivel ez az életük első fele volt csak, utána bemutatják, hogyan érkeztek Palesztinába/Izraelbe, hogyan alapítottak családot, hány gyerekük, unokájuk, dédunokájuk van és aztán abban a ruhában, amiben a filmben szerepeltek, állnak élőben a vascilinder előtt, és a hátuk mögül egy-egy gyerek a kezükbe adja a lángot és gyújtanak. Ennyire egyszerű és csodálatos egyben. Neveket hallunk, arcokat látunk, teljes életekkel ismerkedünk meg.
Aztán Aliza Shomron, egy varsói néni meséli el, hogyan harcolt Mordechaj Anielewicz csapatában 14 évesen. Beszél a borzalmakról és azt vonja le tanulságképpen, hogy nem az a legrosszabb, amikor az embert megalázzák, hanem az, ha elhiszi, hogy elnyomható. Ha beleolvad a tömegbe.
Jonah Metzger mondja a Kadist és az El Male Rahamimot egy fiatal kántor, aki úgy énekel, mintha a hang nem az övé lenne. Hanem a Kerekes Béláé. Ennyi idős lehetett Béla, amikor a Vasváryban volt kántor Domán Pista főrabbi úr bácsi mellett. Azóta az ő hangja megöblösödött, de nekem most felidézte ez a srác, akit úgy hívnak Avi Schwartz. A nevéért szereztem egy programfüzetet, aminek azért is örültem, mert elégedetten konstatálhattam, hogy a holokauszt túlélők meggyújtják a hat gyertyát programpontot vastag és nagyobb betűkkel szedték.
A program utolsó pontja az izraeli himnusz, a Hatikva. Mindenki énekel. Gyönyörű hangon. Ebben az országban mindenkinek gyönyörű a hangja. Mást jelent ez a dal itt, mint bárhol másutt, főleg egy ilyen, emlékező, de a jövőre kilátást vetítő rendezvény végén. Nem csoda, hogy elérzékenyülök, na.
Mire felocsúdok, már kifelé tart a tömeg, de sokan megtorpannak egy eseménynél. Egy bácsi kiabál. Mellkasán és hátán felirat lóg. Hátulról látom. Ül a székén, kopasz feje izzad, és az ökölrázása betölti a Varsói gettólázadás terét. Azt kiabálja: Senki nem tudja, mi történik a holokauszt túlélőkkel! Nincsen pénzük! Semmijük sincs! Nincs hol laknom!
Mentősök és biztonságiak állják körül. Nem szólnak semmit. Mindenkinek kocka nőtt a torkába.
