Simivel és Yehudával ülünk a shukon és alkoholizálunk, mert ez az élet rendje. Megtárgyaljuk, hogy Yehudát maga az öreg szólította ide Columbiából, Simikét a változtatás szele suhintotta meg, nálam meg egy kattanás volt az idecuccolás oka. Mondom Siminek, menjünk a magyar palacsinta buliba csütörtökön, mondja persze, azzal visszatép Tel Aviv-ba este, a 11 órás harangszóval.
Másnap, a csütörtöki communitiy lunch-on az isiben körülöttem három szfárdi iskolatársam vadul szervezkedik. Az egyik iráni, a másikat nem tudom, de mélybarnabőrű, a harmadik latin-amcsi felmenőkkel rendelkezik, születésileg mindannyian amcsik. - Reggel a suliban a minchán, amikor kiabálják, hogy az Artscroll 123. oldalán tartunk és a Koren 456. oldalán, akkor mi mondhatnánk, hogy a szfárdi imakönyvv 789. oldalán! - Na mit szóltok, milyen ötlet? - Szuper! - Mi szfárdiak annyira ki vagyunk rekesztve, hogy nem igaz! - Ez igazságtalanság!! - Szervezzünk szfárdi gasztro-hetet! - Jóóóó!!! - És bemutathatnánk a szfárdi országok, népek, szokások közti különbségeket! Na?
Aztán felkerekedem az ál-fővárosba, a múzeum kerti kapálás után, amikor rendszerint kék az ég és mosolyognak az emberek. Az állomás csütörtök délután egy hatalmas embermassza erről már írtam, de a buszkáoszban kiszúrok egy Tel Aviv-i járatot, kérdezem a sofőrt, melyik állomásra megy, mert a központi Simikéhez közelebb van, mondja, odatart, hely nincs, kérdezem utazhatok-e mellette a lépcsőn, neki mi sem természetesebb, a német turistának az első ülésen annyira nem oké, a lábfeje a fenim alatt, de hát ugyanannyit fizettünk a jegyért végülis, miért ne legyen neki kényelmes. A kanyarokat lazábban veszi a busz, mint eddig bármilyen közlekedési eszköz, amivel Jeruzsálemet elhagytam, a jobbommal a buszajtó karjában kapaszkodom, de csak mert ballal nincs mit megfogni, a sofőr combja messze, és én még azt hittem, a Tenzi naplóját fogom olvasni az úton, az új Zemlényi Hoppárézimi Zoltán könyvet. Jobb híján bal kézzel sms-ezek Siminek, hogy érkezem én, ha az őrült buszsofőr is úgy akarja, hadd nyughasson. Az Arlozorovra érkezünk a merkazijja helyett, de felajánlja a sofőr hogy fél óra múlva átvisz a központira ingyen, mondom kösz nem, leémelygek a buszról, egyenesen Sara Weisz széles mosolya elé aki a világ legrosszabb sóletjét főzi, ellenben gumicukrot ad desszertnek és lehet nála videózni szombaton. Ő valami előadásra jött ugyanezzel a busszal és egy barátnőjével és szintén tétováznak merre menjenek aztán mindannyian megtaláljuk a buszainkat, az enyémnek a sofőrje fejtegeti, hogy nem fontos zizi országban ziziül tudni, mert mindenki tud angolul, de én ragaszkodom a héber dialógushoz és aztán már a héber nyelv fontosságét fejtegeti ez a kedves sofőr az utazóközönséggel együtt, ami egy nyanyából és belőlem áll.
Viszonylag hamar megérkezem, Simike kuckójában összekapjuk magunkat és irány Tel Aviv ipari negyede, a palacsinta szürreál, ahol összeszedjük Gabit és barátját, meg a Higit és magunkat és a részleges Habonim bulit Simi kuckójában folytatjuk. Nóricska nem jön, mert férjfüggő.
Csodás este ez, sok dologban megvilágosodom, pl. abban, hogy miért csak nagyon kevesen látogatnak meg engem Jeruzsálemben. A vallási ellentétek, a túlzott vallásosság Gabi és Higi szerint is ránehezednek az ember mindkét vállára. Higi elvi szinten kerüli a fővárost, túl sokat élt itt, összetettebb a képe mint a miénk. Az a jó, hogy a Gabi pont ugyanolyan mint réges-régen, amikor együtt madrichoskodtunk Szarvason, csak már nem Magyarország neki az otthon, hanem itt és ez nagy boldogság neki de nem az otthon maradtaknak.
Reggelre nyár van, rövidujjúban pezseg a város, ide kéne költözni. Simi is mondja: Imádom ezt a várost, mocsok putri. Imádom! A Dizengoffra megyünk dosz szoknyát vásárolni, a sikeres vásárlás után a Ben Gurion sarkán megpihenünk a forgatagban, gyümölcsturmixot iszunk és arról beszélünk, hogy itt az idősek teret adnak a fiataloknak, és ugyanúgy tisztelik őket, mint fordítva. Aztán a pezsgés elfáraszt, vissza kell térnem Jeruzsálembe.
Feltömődöm a buszra, viharzok vissza a nyugiba, átmeneti otthonomba, ahol merek sálom álejkummal köszönni, ha nevetnek is érte. Utazom egy órácskát, megérkezem, serényen fel szeretnék szállni a 18asra, ha jönne, de csak nem jön, pedig meg közel nem jött be a szombat. A hiéna taxisok egy irányban egy helyen állnak meg, a soha meg nem érkező buszra váró utasok, tessék, rendeződjünk lakóhely szerinti négyes csoportokba. A fenébe, mindenki otthagy, túl vallásos környéken lakom, ilyenkor már mindenki otthon készül, csak a szombatot nem tartók lébecolták el az időt.
Hodzs vadzs? - a hátam mögül, Joseph az a suliból, beletol egy takkerba, hogy útközben alkudozzunk, hogy ne legyen túl drága az út, mert csak hárman vagyunk. A balomon ülő parókás nyanya zacskóiból folyik valami piros lé, hadd ne folyjon rám parókás banya, és ne csitítgassa mán a drága oszitársacskámat, a John Travoltát mosolyban előző Josephet az alkudozásban, hadd robogjunk már komplett zizimódra itt a zizitakkerban. De a banya szép és nyugodalmas szombatot szeretne, könyörög neki, hogy hagyja abba az alkudozást. Én közben kérem Josephet, ha tud albérletrol, szóljon nekem, mert márciusig tart a szerződésem, erre a banya, hogy az ő fia most költözik, megadja a számát, joje? Mondom, banya én nem akarok Nachlaotba költözni, azért jöttem Jeruba hogy nyugtom legyen a budapesti nyüzsgéstől, de mondom mégiscsak tessék megadni a számát a fiának, hátha mégis a Nachlaot városrészi durva pezsgésbe költözöm. Bár nem. Az úton stoppol egy csávó, az Öreg küldte, állapítja meg a banya, megállunk, plusz egy fő, a kialkudott árral elégedett Joseph is, már lehet vele beszélni, háromszáz méter múlva hopp itt egy virágárus, az új utastársunk kipattan, vásárol, az Isten megáldja őt és akinek viszi, srác vissza, perc múlva megérkezünk, sábát sálom banya, kösz a számot, de tessék megnyugodni, akkor jön be a szombat, amikor kész vagyunk rá, felesleges a percmutatót lesni. Nyanya legyint, te hülye vagy leányom... - Tudom nyanya, csak próbálkoztam, hátha megnyugszik egy ilyen ál-zsidó mondástól, de látom, csak sokkolom a liberális mindenemmel. Mondanám még neki, hogy máskülönben kőkonzerv vagyok, pl. nem szeretnék béketárgyalásokat az arabokkal, haragszom a hagyományt nem őrző izraeliekre, szégyellem magam a születési jogon alijázottak nevében, akik karácsonyoznak ezen a földön, a falra mászom a disznóhúsra vágyóktól itt kóserországban. Aztán hazarepít a taxi és egy szélsebes zuhany után felnyargalok Yaelékhez az Ibn Ezrára és megszáll a nyugalom, lement a nap, a szombat bejött.
A Pasztifivérek szerint, akikkel később a szombat délutánt töltöm, 5 év múlva parókám is lesz, meg kezet se fogok velük fogni.
