ZIZILEND

Tömeg a buszpályaudvaron, pont ott, ahonnan az én buszom indul, beállok az embermassza végére, elektromos pipát szív mellettem egy csóka, várok a buszra, csak nem jön, aztán csak megjön, nem férek fel rá, átslisszolok egy másik kijáraton a busz megállójának üvegen túli részére, bele az embermasszába, hogy a legközelebbire ugyan felférjek, vigyázzállásban várok a lehetséges jövőbeni utastársaimmal, ha mozdulok a mellettem cigiző csaj gépfegyvere a nyakamat súrolja, egy koma szívdobbanását a lapockámban érzem, a jobbomon kiskanálban álló fekete-fehér nő a parókáján át lehelget a fülembe, a bal könyökömre csador omlik, kimarad egy járat, az embermassza nyugodt, vak csaj nyomakszik át a tömegen bot nélkül, szál egyedül, mindenki előre engedi, többen kiabálnak, hogy vigyázzanak már a csajra, mert nem lát, kimarad a következő járat is, 45 perce ágyazódtam bele a masszába, meditálok, vagy majd inkább a buszon meditálok, megjön a busz végre, a vak csaj addig bírt nyomakodni, hogy kb. huszadikként száll fel, nagyon úgy néz ki, hogy én nem férek fel, de mégis sikerül, felnyomakodok, a sofőr szeretné, ha leszállnék, kiabál, visszakiabálok, oda kell érnem időre, mégse mondhatom, hogy a gyerekek még az oviban, csütörtök este van, mutatja a feliratot, hogy nem tudok olvasni, csak 10 ember állhat és én már a 11. vagyok, de az élelmes mindenemet neki, másfél órát állok mellette, az idegenvezető ülését nem szabad lehajtani, tanulom amit az ulpánon vettünk, olvasom az ákom-bákom héberemet, jó nekem.