Szeretem a szombat intézményét, csak nem vagyok képes korlátok között élni egy napot sem.
Látom az értelmét a tejes és a húsos elválasztásának, de csak ha diétázom és mivel jó zsidó nő vagyok, ezt teszem egész életemben.
Mindig elmondom, hogy nem lettem frum (vallásos zsidó), csak szexinek tartom a hosszú szoknyát.
Ha a pletykálkodást lashon hara-ként (rossz nyelv) kategorizáló szabályrendszer tiltja a rossz és a jó pletykát is, akkor a pletykálkodás miért zsidó tulajdonság?
Ezért hát, vagy mert jól esett, most ide leírom jó pletykaként, hogy micsoda meglepetés ért itt Ziziországban.
Dávid bácsival az Élet Menetéből ismerjük egymást. Miután megérkeztem augusztusban, hajkurásztuk egymást hetekig, már a feleségével is beszéltem, akit kedves kontyos kötögetős nénikének képzeltem a telefonon. Majd végre elértük egymást és összeegyeztettük, hogy vacsorázzak náluk, mert előtte mindig közbejött vagy nagybácsi-néni látogatás Rehovotban, vagy uncsitesó találkozó Tel Avivban, vagy hétvégi program az iskolával, így a két hónapos huza-vona után, tegnap este átsétáltam hozzájuk, ha már két utcára laknak. Valószínűleg sose találtam volna meg a házukat Dávid bácsi akkurátus magyarázata alapján, amit akkor folytattunk, amikor a shuk-on (a piacon) voltam a péntek délutáni őrületben, amikor már rém hangosan kiabálták a percenként csökkenő árakat a zizi zöldségesek, hogy még a szombat bejövetele előtt túladjanak portékájukon. Szóval nem is hallottam túl jól a kacifántos eljutást a címükig, se nem bírtam rendesen lejegyzetelni a másik telefonomba.
De szerencsére összefutottam velük az utcán, ahogy a zsinagógából tartottak hazafelé, és rögtön magyarul lehetett beszélni, mert Dávid bácsi jóbarátja Vera Amerikából, történetesen (56-os) magyar és jónevű dekoratőrként utazta végig a világot a nyugdíjas évei előtt. Ahogyan a Szochnut nemzetköziseként Dávid bácsi is. Így találkoztak és lettek életre szóló jóbarátok. És így látogatja Vera Dávid bácsit a pazar pecójában, Jeruzsálem szívében. Egy elegáns, berendezésileg ízlésesen minimalista házban. És itt egy fontos info Dávid bácsiról, akivel igen jókat veszekedtem a magyar Élet Menete évi rendes lengyel zarándoklatai során. A keményvonalas Dávid bácsi a nyugdíjas éveit önkéntes munkával akarta tölteni, így jutott el az Élet Menetéhez, meg másik pár önkéntes alapokon működő szervezethez. De ezt már a vacsora alatt tudtam meg.
Amikor odaértünk a házukhoz, még páran csatlakoztak, akik mint később kiderült, a jókora család tagjai voltak. Az elegáns házzal kapcsolatos első meglepetés után azon nyomban hasra estem, amikor Dávid bácsi, az öreg jemeni, bemutatta a feleségét. Helen, egy Kleopátra típusú, vékony, mákos haját tüskefrizurában hordó asszony, akit legjobban egy irodalmi szalon, vagy még inkább az Oscar gála háziasszonyaként tudnék elképzelni. Sose dőljetek be a hangoknak! A kontyos néni hang csalóka! Lehet például egy Oscar gála moderálását kisujjból lenyomó elegancia az éteren kívül. Mint Helen, aki láss csodát, a mi Dávid bácsink felesége. És perzsa. De Dávid bácsi is igen fiatalos, mondjuk a gyorsaságából ezt látni Krakkóban is, az életmenetés kék dzseki szemmel láthatóan csak öregít.
Az önkéntesek tudják, hogy Dávid bácsival minden évben kinyújtott karral harcolok azért, hogy a magyar csapat az Auschwitz-i barakkok közti menetfelállásban jó helyet kapjon és a menet elején haladjunk, illetve, hogy a buszaink Birkenau-ban a bejárathoz közel álljanak, mivel mi még aznap hazautazunk, hogy a kabátokat, a hátizsákokat, a mécseseket és a macevákat rendben megkapjuk, legyen elég kaja a csapatnak ésatöbbi. Ezt abban az évben sikerült elintéznem először és utoljára, amikor Dávid bácsit még nem ismertem és nem tudtam, hogy ez a teljesen logikus kérés egy harc lesz azután. Aztán Dávid bácsit megismertem és mi ketten minden lengyel út előtt hosszas, vérre menő telefonokat és levelezéseket folytattunk, teljesen értelmetlenül, mert a végén az eredeti felállás maradt, amit anélkül terveztek meg (nem Dávid bácsi, ő csak a közvetítő), hogy figyelembe vették volna a kéréseimet. És nálunk mindenkinek olyan érzése van, hogy azért rossz a magyar csapatnak, mert Dávid bácsi és én köztem folyamatos zsörtölődés zajlik. Pedig ő csak egy bonyolító, de ő intézi a k-eu csoportok részvételét és mindent megtesz azért, hogy végén mindig minden jól alakuljon annak ellenére, hogy nem kapunk jó helyet se a csapatnak, se a buszoknak, de biztos, hogy van elég kaja, és biztos, hogy van elég dzseki ésatöbbi. Dávid bácsival minden évben Birkenau-ban megveregetjük egymás vállát, és egymás szemébe kiáltunk: Látod? Rendben sikerült így is!
Szóval ezzel a közös múltunkban ültetett le Dávid bácsi az asztalfő mellé a házában és pillanat alatt magunk mögött hagytuk az értelmetlen sztorijainkat és Dávid bácsi balján ültem én és a családja, jobbján a barátai, egy srác a zsinagógából és a jom kipur utáni első péntek este. (Ha valaki elmegy péntek este imádkozni, ami elég alapvető dolog egy zsidó életében, akkor, ha történetesen egyedül van, a rabbi kiosztja egy családhoz a davenolás (imádkozás) utáni vacsorára, hacsak már egy család le nem csapott rá a kiosztás előtt. Ez nem izraeli szokás, de nagyon ritkán találkozni vele Pesten, mondjuk, az én szüleim folyton hívnak vendégeket zsini utánra, de az már szombati ebéd rendszerint és az én szüleim extra jó zsidók, de ez már egy másik történet.)
Dávid bá irtó kedves volt velem. Egész beszédet mondott rólam az egybegyűlteknek.
A vacsora közben nagy éneklések voltak, amitől rendszerint kikészülök, most is a fagyott mosoly mögötti összeszorított fogakkal kezdtem kivárni a végét. Ezek az éneklések mindenhol vannak. Nem lehet megúszni. Minden zsidó közösségben kaja után legalább egy rövid éneklés van, rosszabb esetben az egész asztali áldást végigdanolásszák. Talán ezért nem vagyok megélhetési zsidó. Csak Szarvason bírtam elviselni ezt a nyári táborban, és itt elhatároztam, hogy megszeretem ezt a dolgot és ezért érdekességként próbáltam megélni a sokféle dallamot, de a próbálkozásom csak ellenállást szült és egyre gyakrabban kapom magam azon a közös éneklésekkor, hogy inkább szavaznék Orbánra. Na jó, nem. És nem csak azért, mert minden magyar turulba születik, ahogyan mondotta ő a mai napon Ópusztaszeren. Ez a fajta idegenkedés mindig tréflicsajjá tesz mindenhol. Hát sajnálom.
De ezen a vacsorán azon kaptam magam, hogy énekelek a családdal. Jó, jó, nagyon halkan és nem átszellemülve, de a laza kóser hangulat valami csoda folytán megkapott rendesen. Felfedeztem benne a zsidóság erejét, ami Dávid bácsiban és családjában a mindennapos vallás szintjén van jelen és bennem meg a magyar antiszemiták elleni harc, a holokauszt és a zsidóság gyorstalpalók tartása meg szervezése szintjén, de mégis valahol ezek összeérnek.
Szóval vártam az éneklés végét, amikor egy távirányítóra lépés miatt véletlenül lekapcsolódott a lámpa. Nevettünk egyet, aztán tényleg csak a péntek esti két gyertya égett, szóval sötétben folyt tovább az este rövidebb része. Volt a sötétnek valami bája. Benne volt a szombat szentsége, a fülledt jeruzsálemi szeptember este, az ő kóserságuk és az én tréfliségem.
Az általam azelőtt vonalasnak látott Dávid bácsi minden külföldinek az asztalnál adott egy-egy Jeruzsálem térképet, elmesélte az Eleni Cakopulosz Kunalakisz-os sztoriját az idei menetről, amiben mindig nekem kellett mondanom Eleni nevét, és magasztalta Elenit is, hogy vonattal utazott Auschwitzba, mesélt a fogyatékos gyerekekről, akiket támogat és arról, hogy ők milyen hálásak neki. Belőlem pedig egy este alatt celebet csinált. Messziről jött emberről azt mondunk, amit akarunk, de tényleg igen szép volt tőle, hogy meghívott és szép volt látni, hogy ő nem csak a hajlíthatatlan Dávid bácsi az Élet Menetéből, hanem egy igen klassz szfárdi családban a tiszteletreméltó nagypapa.
És Helen őrült jól csinálja a limoncellot és a jeges mangódesszertet!
Kösz ezt a meglepetést Dávid bácsi!
